Fogadott öreganyám-Sári mamát megörököltük
- Írta: Rácz Mónika
- Közzétéve Érdekességek
Öreganyám mindig a dologba hitt. Ha bármire panaszkodtam, vagy elégedetlenkedtem, hát neki az volt a válasza: -Gyere szèpem, kifejcsük ezt a kis paszulyt, oszt közbe elsírod a bajod, tán el is múlik, mire végezzünk! S hangosan felkacagott, jókedvűen.
Forrás:sokszínűvidék
Eleinte kicsit haragudtam is ezért, hogy tán nem is vesz engem az öregasszony komolyan. Mindig kiderült, hogy tévedtem. Csak ő dolog közben tudott remekül gondolkodni, rácsodálkozni a világra. Akkor érezte , hogy él, ha dolgozott. Járt a keze ,mint a motolla.
Mindig csinált valamit. Én nem lettem ilyen, tudok teljesen őszintén lusta lenni. Viszont a közelében lenni, olyan volt mindig, mintha megfertőzne a kényszerrel, hogy tenni kell valamit.
Ha elmentem hozzá, mindig futásban volt, mint egy igazi tűzről pattant nagyanyó. Pedig voltaképpen nem is volt az igazi nagyanyám, csak örököltem az öregasszonyt.
Egy zord reggelen érkezett, egy csenevész kis batyuval. Nem férhetett abba még egy váltás ruha se, nemhogy egyéb. Leült a ház elibe az eperfa alá, s óvatosan kezdte összeszedni a lehullott nagy, fekete epreket. Az igazi nagyanyám az ablakból kinézett a kutyaugatásra. Nézte egy pillanatig, majd került-fordult, megkent egy karaj kenyeret zsírral, öntött teát egy bögrébe, s kiment a kapu elibe.
Sári mama összerezdült az eperevésben, azt hitte el fogják zavarni. Nagyanyám -az igazi- olyan valódi , szabadszájú asszony volt.
-Ne rettegjél, he. Bözsi vagyok. Itt egy kis kenyér az eperhe’ meg egy korty tea. Hunnet gyössz?
-Átalvalósi vagyok.-intett a Tisza felé- Meghalt az uram, kitettek a testvérei a házbúl. Keresek valami kvártélyt, ahun vénségemre meghúzhatom magam.
-No , az én uram is nem oly’ régen halt meg. Bírsz dógozni?
-Bírok hát! -pattant fel Sári mama, de ekkor már mindkettőjük szeme nevetett, mert valami miatt erősen érezték, hogy nekik igen jó dolguk lesz együtt.
A két öregasszony-mer’ mán akkor se vótak ifjak- olyannyira egy húron pendült,mintha” egyívásúak lettek vóna, egy alombúl”. Ezt amúgy nagyanyám mondta mindig így.
Elég az hozzá, hogy Sári mamát ott marasztalta nagyanyám.Kicserélték egymással mindenféle tudásukat, kertészkedtek, lakodalmakat főztek, meg sütöttek, serényen gazdálkodtak. Mindenük megvót, majd néhány év elteltével nagyanyám összehívta a családot, s kinyilatkoztatott.
Elkezdte közvetlenül a temetés után a házat méricskélni, hogy mit hova kell majd építgetni, toldani, bontani. Bözsi mama nem törődött vele, volt egyéb gondja. Egyszer aztán Lajos odaállt nagyanyám elé , s így szólt:
-No pakolja össze a fontosabb dógait, oszt elviszem magamhoz, meghúzza magát ott a kisházba hátul,a nejem majd főz magára, ezzel a házzal meg kezdünk valamit. Kicsit átalakítjuk, felújítjuk. Hátha úgy jobban elkél.
Nagyanyám sosem félt kimondani azt , amit éppen gondolt, s ha épp úgy látta jónak, bizony a hangját is felemelte, vagy káromkodott. Mindenki így fogadta őt el, s a legtöbben így is nagyon szerették.
Ránézett hát Lajosra, s a hangját egy kicsit sem felemelve azt mondta:
-Ezt a házat az én hites uram építette a két kezivel, meg az én két kezemmel. Öt gyermeket neveltünk fel ebbe a házba, sose mondta meg nékem egyik se mit hová tegyek vagy ne.Megöregedtem, az uram is elment. Itt én nékem senki meg nem mondhassa mit tegyek, vagy mit ne. Nem haragszok reád öcsém, de most szedd össze magad családostúl, oszt eriggy haza Isten segedelmével, mer’ ebbe a házba rajtam kívül mán csak a Jó Isten rendelkezik. Effelől nyugtasd meg magadat.
Se alamizsnára nem szorulok, se a kosztodra -kvártélyodra. Addig ereggy innet, ameddig jobban fel nem mérgelem magamat, mer’ nem vagyok azér nagyon messzi tűlle.
