Sóút a középkorban a tiszavidi révtől Vámosatyán keresztül Munkácsra

1703. május 24-én reggel Esze Tamás szegénylegényekből verbuvált két gyalogoscsapattal és 40 lovassal elfoglalta a tiszaújlaki sóházat. Mindezt azért, mert egyik sószállító útján a tiszaújlaki sóház tisztviselői belekötöttek, elvették szekerét, portáját kifosztották.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az egykori sókereskedelem nyomai máig fellelhetők.

A koraújkorban a megyében szárazföldi utak nemigen léteztek, inkább a folyók voltak a közlekedés színterei. A tiszai hajózás a római kortól kezdve mindig jelentősebb volt, mint napjainkban. A honfoglalást követően a Tisza a történelmi Magyarországon az egyik legfontosabb kapoccsá vált a hegyvidék és a síkság, azaz a Kárpátok és az Alföld között.

Utazásra és szállításra is tutajt használtak. Máramarosban található aknaszlatinai és rónaszéki sóbányákból a kitermelt sót főleg tutajokon szállították a Tiszán, majd szekereken az ország belseje felé. A szállított só után vámot kellett fizetni. A vámszedés alapja nem a terület birtoklása, hanem királyi adomány volt. A vámot a vámszedők hajtották be a vámházban, ahol az áru mérlegelésére is lehetőség nyílt és ahol a vámfizetésről igazolást állítottak ki. Itt tárolhatták a vámszedés során begyűjtött árut és pénzt is.

A Kárpát-medencében nagy sótelepek három területen voltak: az erdélyi sóbányák, a máramarosi sóbányák és Eperjestől keletre az északi sóbányák. A Bereg megyei utakról szóló korabeli leírásokban olvasható, hogy a máramarosi sót Vámosatyán keresztül szállították Munkácsra és Beregszászra.

A ma emberében felvetődhet a kérdés: miért nem a tiszaújlaki sóházból szállították a sót Beregszászra, hiszen onnan sokkal rövidebb úton lehetne ma Beregszászra eljutni. Akkoriban Tiszaújlak Ugocsa, míg Beregszász és Munkács Bereg vármegye városai voltak, így a megyében élők sóval való ellátásáért is más-más ispán volt a felelős.

A beregi sószállítás útvonalának kijelölése a Tiszától csak észak-keletre volt lehetséges, mert Naménytól Lónyáig a Tisza képezte a megyehatárt Bereg és Szatmár vármegyék között. Fontos volt az is, hogy a területen legyen rév, mert a révbért és a vámot ugyanaz a hivatal szedte, ugyanazokkal a tisztségviselőkkel. Márpedig a Tiszán ebben a korban csak egy révről van tudomásunk, mégpedig Bácsaranyos és Tiszavid között.

1547-ben a Magyar Kamara ellenőrizte a máramarosi sókamaránál folyó gazdálkodást. A kiküldött biztosok meghallgatták a sóval kereskedő helybeliek panaszait is. A jelentésben szerepel az atyai vám birtokosa Büdy (I.) Mihály, akinek örököse, azaz özvegye a birtokán lévő 11 híd használatáért híd vámot szedhetett. A szövegben a Büdy helyett Bidi szerepel, mert a latin nyelvben nincs „ü” betű, ezért helyette az „y”-t használták úgy, hogy tettek rá két pontot „ÿ”. Ezt a fordítók gyakran „i”-nek fordították, mint például itt is.

Az I. katonai felmérés térképei alapján követhető a só útja Atyáról (ma Vámosatya) Munkácsra. A sószállítók úticélja nem a munkácsi vár volt, hanem Munkács városa. A másik mezőváros Beregszász volt, ahova rövidebb út vezetett, ám a sót szállító szekeresek ezt csak száraz időben használhatták, mert esős időben az utak járhatatlanok voltak. A sószállító szekerek Beregszászon a „Namény” utcában lévő kútnál állhattak meg, aminek közelében volt a sóraktár.

A témáról bővebben Vámosatya honlapján (www. vamosatya.hu) lehet olvasni.

SzJJ

A cikk Vámosatya Önkormányzata és Szász József polgármester támogatásával készült.