A vámosatyai templom úrasztali terítője

Ez évben július 8-án, szombaton, a falunap keretében rendezték meg Tákoson a Beregi Keresztszemes Hímzés napját. A szakemberek szerint a térség keresztszemes hímzése két részre osztható, az eredeti és ősi hagyományokat idéző hímzésre és a beregi háziipari hímzésre.

Mint az ünnepnapon is kiderült, nem csak Tákoson, de a környék falvaiban, de akár a tágabb Kárpátmedencében is vannak még olyanok, akik örömmel művelik a beregi keresztszemes hímzést.

A Szatmári Tiszaháton, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye keleti országhatár felőli részén, a Szatmár-Beregi Síkságon lévő kisközségben, Nemesborzován, a nyári meleg napok délutánjain az asszonyok kiültek az árnyékos árokpartra és a saját maguk által szőtt kendervászonba [vagy kongré anyagba] hímezték a beregi keresztszemes mintákat.

Régen a Tiszahát falvaiban a falusi élet egyik meghatározó része volt a szövéshez, fonáshoz kapcsolódó tevékenység, ami nehéz és monoton munka volt ugyan, de szívesen végezték, mert itt ismerkedtek a fiatalok, és itt szövődtek az életre szóló szerelmek is. A hosszú téli estéken a fonóban gyűltek össze, ami az éneklés, a játék, a mókázás, a tréfálkozás színtere volt. Az emberek még akkor is ragaszkodtak hozzá, amikor már a gyáripar bőven ellátta a háztartásokat finom textíliával, mint például a kongré anyag [ritkás szövésű pamutkelme], amire ezután a hagyományos keresztszemes mintákat készítették. A kongrét az asszonyok szívesebben használták, mert nem rontotta annyira a szemet, mint a sűrű szövésű kender-, vagy lenvászon.

A keresztszemes hímzésre az 1930-as évekig kizárólag piros és kék színt használtak. A gyászt kifejező darabokon pedig a fekete szín volt a jellemző. Az nagyobb változást a színezésben az 1930-as évektől Vásárosnamény központtal megalakult Háziipari Szövetség jelentette, amely termékeit elsősorban piacra gyártotta. Hatására egy újfajta szerkesztésmód és sokszínű színezés („Rákóczi” minta) lett a divat, amely az élő, hagyományos népi kézimunkával párhuzamosan fejlődött.

A beregi keresztszemes készítésének központja mára Tákos lett. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy mindig akadtak a faluban olyan lelkes emberek akik-e hagyományokat tovább vitték és ápolták. A templomtól nem messze, 2004-ben, nyitották meg a „Beregi keresztszemes kiállítást”, ahol a faluban élők munkáit tekinthetik meg a látogatók.

A „beregi hímzés” elnevezés nem régi, az 1930-as évekből ered, amikor a felső tiszavidéki keresztszemes munkák ismertté váltak és megjelent Fóris Mária kézimunkakönyve „Tiszavidéki keresztszemes hímzés minták” címmel. Neki köszönhető, hogy a beregi Tiszahát keresztszemes hímzései ma már az országhatáron túl is ismertek.

A vásárosnaményi Bereg Múzeum gyűjteményének legrégebbi darabjai között egy 1769-ben készült vámosatyai recés úrasztali terítő is van. Vászon tábláinak rozmaringágait piros és kék színű gyöngyfonallal varrta ismeretlen készítője.

Az úr asztala, a református templomban, többnyire az épület közepén, a szószékkel szemben vagy annak közelében levő négyszögletes vagy kerek asztal, melynek rendeltetése, hogy a főbb ünnepek alkalmával az asztalra helyezett kenyérből és borból szolgáltatja ki a lelkész az úrvacsorát, valamint a keresztelés is ezen asztal mellett történik. A reformátusoknál és unitáriusoknál ez pótolja a más keresztény felekezeteknél szokásos oltárt.

A úr asztalán hímzéssel, csipkével díszített szegletes formájú abroszok vagy terítők vannak, amelyek általában a hívek adományaként készültek. Az adományozás szokása napjainkban is él, ma is készítik népi motívumok felhasználásával. Ilyenek találhatók ma is a református templomokban.

A vámosatyai régi, 18. századi úrasztali terítő szegélye rece technikával készült. A rece hímzéstechnikát őseink a 13. századtól már rendszeresen alkalmazták az egyházi ruhák és oltárterítők díszítésére. A 19. század második felében már általánosan elterjedt szálkihúzásos technika volt a paraszti lakások textiljeinek, viseleteinek díszítésére is. A rececsipke az egész magyar nyelvterületen készült, jobbára kisnemesi községekben, mint amilyen Vámosatya is volt.

Templomi használatban az ezüstpoharak, -tányérok, ónedények mellett fontos helyet foglaltak el a terítők, hiszen ezekkel a kevésbé tehetősek is megtisztelhették egyházukat. A terítők templomi használatához valószínűleg hozzájárult az is, hogy a puritán református Isten házában a fehér falak között ezek a textíliák jelentették a színességet selyemfonalas hímzésükkel.

A református templomok úrasztali terítőinek értékét különösen növeli az a tény, hogy anyaguk miatt a legsérülékenyebbek közé tartoznak. A református egyházban fennmaradt emlékek jelentős száma abból ered, hogy kevésbé koptak el a használatban, hiszen egy évben csupán néhány alkalommal, úrvacsoraosztáskor, kereszteléskor kerültek elő és terítették fel őket az úr asztalára.

Vámosatyán ma is készítik az asszonyok a beregi keresztszemes hímzést, sajnos egyre kevesebben. Három éve Budapesten a Stefánia palotában rendeztek egy szép kiállítást, amikor átvették a „Bereg mintafaluja” elismerést az Adriánus (Falvak Kultúrájáért) Alapítványtól. A falu érdekében végzett munkálkodásom elismeréseként én is kaptam tőlük néhány nagyon szép terítőt, ami azóta is lakásunk díszét képezik.

SzJJ

A cikk Vámosatya Önkormányzata és Szász József polgármester támogatásával készült.