A „tépettarcú” ember 3. rész - Háborúban

Ez a kis történet olyan emberről szól, akinek a Don-kanyarban az arca roncsolódott, mindkét lábát amputálták, háborús sérüléseit egész életében viselte, mégsem mondható szerencsétlennek. 3. rész - Háborúban

Krajnyák János újságíró által a „Magyarság” című napilapban, a „magyar keresztény értelmiség” egyik vezető orgánumában készített riportjában 1943. október 27-én megjelent cikkben Horváth Miklós így nyilatkozott sebesüléséről: „… Február 15-én [1943] egy repülőtámadás ért bennünket [A sebesülés nem február, hanem január 15-én történt]. Én egy lövést kaptam fültövön, s a golyó a számban robbant. Leszakította az arcom egy részét, a szememet is bántotta, eszméletemet vesztve feküdtem a halottak között. Nagy hideg volt, mire rámtaláltak, lefagyott a lábam és a kezemnek is lett egy kis baja.”

A kassai légitámadást követően 1941 július hó folyamán a hadműveleti területekre kiérkezett „vegyes bombázószázad”-ot 3 Caproni Ca.135 és 9 Junkers Ju.86 gépből hozták létre. A capronik a debreceni, a Junkersek a tapolcai alakulat gépei voltak. Nem tudjuk, hogy Horváth Miklós részese volt-e ezeknek a bombázásoknak.

1942 nyarától azonban biztosan részt vett a 2. magyar hadsereg felvonulásában és a Don-kanyarban vívott harcokban. A 2. magyar hadsereg repülőcsoportjában bombázóerőnek a debreceni 4. bombázó osztály 1. „Boszorkány” bombázó repülőszázadát jelölték ki. Horváth Miklós honvéd repülő Paszabról a debreceni alakulatnál szolgált, hogy milyen beosztásban, azt nem tudjuk. Szolgálhatott a debreceni bombázó alakulat hiradó, vagy valamelyik ellátó századában is, lehetett repülő távírász, vagy a földi lépcső katonája.

A legelső kiinduló repülőalakulat a bombázók földi lépcsője volt, melynek 52 kocsiból álló vasúti szerelvénye 11 tiszttel, 18 tiszthelyettessel és 376 főnyi legénységgel. A földi lépcső 1942. június 4-én délelőtt indult el a debreceni pályaudvarról. Ezzel utazhatott Horváth Miklós is. A bombázó alakulat július 27-én érkezett meg Sztarij Oszkol repülőterére.

Október 19. és 24. között a vegyes építésű (fa és fém) gépek kímélése érdekében a bombázószázad Sztarij Oszkolból áttelepült a hangárokkal rendelkező Urazovo repülőterére. A magyar Capronik november 2-án innen repültek utoljára bombázni a Donon túlra. A bombázószázad az elhasználódott és elavult Capronik hazaszállítására 1942. november 10-én kapta a hazatelepülési parancsot. Öt nappal később a pilóták és a navigátorok hazatértek Magyarországra és Debrecenben leadták a leharcolt Capronijaikat. A gépek személyzetének többi tagja Urazovóban maradt.

Az itteni harcokban sebesülhetett meg Horváth Miklós. Mivel a már említett riportban azt állította, hogy február [január] 15-én repülőtámadást kaptak, akkor sebesült meg.

A Voronyezsi Front állományában a 2. légi hadsereg 646. és a 715. repülőezrede U–2-es repülőgépekkel bombázta Urazovo repülőterét. Az U–2 [Po-2] 1920-as években tervezett lassú, kétfedelű, nyitott, merev futóműves gép volt, amelyek csak kis bombaterhet vihettek, bombacélzó készülékkel sem voltak felszerelve. Általában éjszakai zavaróbombázásra használták őket. Jellegzetes motorzajuk miatt a katonahumor „Varrógépnek”-nek vagy „Mari néni”-nek becézte őket. A bombázótevékenységüket az időjárási körülmények nagyban korlátozták, de ezek a repülők a célpontokat alacsony magasságból tudták támadni, sokszor kikapcsolt motorral.

1943. január 12–13-án és másnap, január 14-én is támadták Urazovo repülőterét. Közben a 7. szovjet lovashadtest élei 10—15 km-re közelítették meg a repülőteret. Az éjszaka folyamán pedig teljesen bekerítették azt. Közben a bekerítésben harcolók állásait tovább támadták a Po-2 gépek. Egy ilyen támadásban Horváth Miklóst egy Po-2 repülőgép 7,62 mm-es géppuska lövedéke sebesíhette meg. Hogy nem vérzett el, azt talán az éjszaka beköszöntött nagy hidegnek is köszönhette.

Január 16-án, mikor reggel rátaláltak a sebesült, tépett arcú emberre, rendkívül kemény hideg volt. A 2. hadseregtörzs szerint –42, a vezető orvos naplója szerint –37 fokot mértek. Miután a német kötelékeket kivonták Urazovóból, nem törődve a visszamaradó magyar részleggel, felgyújtották az épületeket, megfosztva a védőkörlet állományát attól, hogy legalább a pihenőrészlegnek tető legyen a feje fölött, így Miklóst sem vihették meleg helyre.

Az Urazovóban körülzárt erők a hajnali órákban engedélyt kaptak a repülőtér kiürítésére, a bajtársai Miklóst is magukkal vihették, hogy leadják valamelyik kötöző helyen. Az urazovói csoport 80 km-es gyaloglás, illetve szánon utazás után január 22-én érkezett meg Harkovba. Horváth Miklós ekkor már valamelyik tábori kórházban, vagy sebesültvonaton feküdt, ahol amputálták az éjszaka lefagyott lábait.

A történet folytatódik.

SZJJ