A kisvarsányi töltött káposzta

Mit csináltak a gyüreiek a széna tetején, miért piszkálja a hetei asszony a fogát, mi főtt a töltött káposzta helyett Kisvarsányban - mindenre választ ad Balázs Árpád írása, amely 1966-ban jelet meg a Kelet-Magyarországban.

Tavasz van. Járom a tiszaháti utakat, falvakat, kerülgetem a Tisza-kanyarokat. Taposom a zsenge tavaszi füveket, számolgatom a parti fecskefészkeket. Naménytól Záhonyig kísért aztán az akác, a homok, a testek, a földek puhasága, mert ez a vidék már ölelkezik a Nyírség bársonyos csodavilágával.

A Tiszahát tájat, s embert olvaszt. Varsányban, Gyürén, Aranyosapátiban homokkal gyürkőzik a tiszai öntésföld. A naményi nagyhídnál elmaradnak a szikár, kemény szatmári férfiak, a barnabőrű, kerek orcájú beregi lányok. — A szabolcsi lányok szívesen keverednek a beregi legényekkel.

A Tisza menti hajlásokban, morotvákban még otthonra talál a vadmacska, s időnként Gyürén is ijedeznek a vaddisznótól az emberek.
— Szalmára, Gyüre, jön a vaddisznó — tréfálkoznak a beregiek, mert az 50-es évek elején a faluba tévedt vaddisznó elől felmásztak a szalmakazalra. Persze a gyüreiek sem maradnak adósok.

— A hetyei asszony piszkálja a fogát, pedig aludttejet ebédelt — vágnak vissza.
Ügy volt igaz, ahogy mondják? A hetyei asszonyok valamikor így palástolták a szegénységet.

A hetyeiek aztán a tiszaháti kisvarsányiakat ugrasztották:
— Jó-e a kisvarsányi töltött káposzta?
Én is ezt kérdeztem a kisvarsányiaktól, mikor megálltam Kis- és Nagyvarsány határán, ott ahol a temető jelzi az élet végét. Az asszony szeme alig rejtett kacagástól fénylett. A párját várta, mikor a töltött káposztát kérdeztem.
— Kóstolja, éljen vele — tanácsolta.
— Kóstolnám is, ha volna.
— Ahun házat vernek, ott ehet — igazított Szilágyiékhoz.

Mentem az úton, néztem a házakat. Az újakat, a régeiket. Minden tizedik ház udvarán terméskő halmot láttam. Varsányban újabban azzal alapozzák az új házat. A faluban földházat nem találtam. Szabolcsban a század elejéig építettek földházakat. A földházakat veremformán a földbe építették, a jobbágyok és utódaik.

Szabolcsban a század elejéig hatósági parancsra lebontották a földházakat, hogy a látogató külföldiek ne rémüldözzenek, vendéglátó gazdáik, meg a földesurak ne szégyenkezzenek a szabolcsi állapotok miatt. Ezután sövényfalas, paticsos házakat építettek. Eresztett végű házak váltakoztak bogárhátúakkal. Faoszlop tornácos, tornácos, sarkán kőlábas majd teljesen kőlábas házak keletkeztek. Az udvarok szélébe kemencéket építettek. A szabad kéményes udvari kemencékben manapság is hat kenyeret sütnek.

Odaértem Szilágyi Sándorék portájához. Ok házat építettek. Tizenketted magukkal. Tizenkét kemény kötésű, közép termetű, világosbarna szemű kisvarsányi parasztember. Mindnyájan kalákában építettek. Mind hasonlítottak egymáshoz. Asszonyaik is egyformák, egyformán fésülték gesztenyebarna dús hajukat. Az asszonyok töltött káposztát, meg tejfeles csirkepaprikást főztek. A férfiak falat vertek. A készülő vert falú házat előbb terméskővel alapozták. A vert falhoz 200 kocsi földet hordtak.

Tizenkét asszony pedig tizenkétszer főzött töltött káposztát, meg csirkepaprikást. A kerek fejű, mongol szemű házépítők tizenkétszer dicsérték a töltött káposztát, meg a galuskával főtt csirkepaprikást. Én is  ettem a töltött káposztából. I
— Hát jó a kisvarsányi töltött káposzta! — dicsértem az asszonyok főztjét Jól tettem, hogy ettem és előbb dicsértem o káposztát, mert elmesélte Szilágyiné az egyszeri kisvarsányi töltött káposzta történését is.

— Hol volt, hol nem volt egy kisvarsányi öregasszony. Az az Öregasszony a kemence tetejére rakta a cserépfazekaikat. Abban savanyította. melengette a káposztát. Egy másik cserépfazekat is tett a kemence tetejére. A cserépfazék üres volt. Egyszer aztán a macskája, — hogy, hogy nem — belemászott az üres cserépfazékba. S az özvegyasszony tévedésből ezt a fazekat tette be a kemencébe...