A tiszabecsi segítségnyújtó pont egy adományozó szemével

Tegnap mutattunk be pár fotót egy Hódmezővásárhelyről Tiszabecsre érkező adománnyal tele személygépkocsi konvojról, illetve az adományok kipakolásáról. A facebookon találtuk meg a csoport egyik tagjának Zoltán Csábinak úti összegzését:

A tegnapi nap margójára: Nem szeretném, ha bárki is úgy gondolná, hogy ez az írás azért született meg, hogy megmutassuk, milyen fasza gyerekek vagyunk.

Nem tettünk semmi többet, mint amit bárki megtehet, ebben a helyzetben. Ezt a posztot azért írtam, hogy egy szösszenetnyi bepillantást mutathassak, hogy mekkora erő rejlik az összefogásban.

Hogy milyen az, amikor a politikát, a médiát kikerülve, a saját szemével látja az ember azt, hogy mi folyik körülöttünk.

Amikor meglett férfiemberek sírásukkal küszködve hallgatják végig, a menekültek történeteit. Nem a tévéből, egy-egy részt kiragadva, ahogy a politika hithű kutyái csinálják, a maguk oldalára formálva. Hanem szembesülve vele, azon emberek szájából, akik ott voltak, részt vettek az eseményekben, vagy családtagjaikat veszítették el ebben a háborúban.

Mert végighallgathattuk, ahogy egy ukrán nő sírva mesélte, hogy egy békés tüntetésen , ahol ukrán-orosz vállvetve kérte a kormányt, hogy fogadja el, amit Putyin felajánlott, ukrán nacionalisták beterelték őket egy térre, és gázt, majd tüzet engedtek rájuk.

Amikor a határon álló önkéntesek mesélték, hogy az egyik érkező autóban rengeteg gyerek ült, zokogástól kimerülten, és a szülők elmondták, hogy két autóval indultak, de a másikat kilőtték egy tankkal.

Amikor egy család elmesélte, hogy indulásnál, amikor beszálltak az autóba, megjelent a fejük felett egy repülő....és ők elköszöntek egymástól.

Elköszöntek, mert korábban látták, ahogy repülővel bombáztak szét civil autókat. Nekik szerencséjük volt…

Amikor mesélik a segítők, hogy különböző országok firkászai jelennek meg a határon és a német újságíró úgy teszi fel a kérdéseket a menekülteknek, hogy már rá kellett szólni, hogy ne állítsa már be a Magyarokat ukrángyűlölőknek.

És mégis úgy jött le a hír. És az emberek nagy százaléka a tévéből szerzett információk alapján kénytelen elfogadni, hogy mi történik a nagyvilágban.

A hírek határozzák meg, hogy A, vagy B oldalra állnak. Az ilyen hírek, mint amit a német sajtó lehoz. Nem véletlen mondták már nagyon régen, hogy akinek a kezében a média, annak kezében a hatalom. A Magyarok ellenségesek…

Volt szerencsénk látni, hogy a határon a segítők minden autót megállítanak, oroszul megkérdik tőlük, hogy mire van szükségük, vizet, szendvicset, meleg teát osztogatnak, ha gyerek ül a kocsiban, ő dobozos üdítőt, csokit kap. Átjárnak a két határ közé, ahol az ott tíz-tizenkét órát várakozó menekülteknek is élelmet, meleg takarót adhassanak. És a határőrök, rendőrök átengedik őket, mert az ő munkájukat is megkönnyítik ezzel.

Volt szerencsénk látni, ahogy gyalogosan átjönnek a nők a gyerekekkel a határon, ott buszra szállítják őket, ami beviszi az iskolába, ahol meleg ételt, ruhát, és szó szerint bármit kapnak, amire szükségük van.

A saját szemünkkel láthattuk, ahogy egy kisebb csoport megérkezett a határra. Nők voltak, meg gyerekek. Egy magyar katona odalépett hozzájuk, beszélt velük. Aztán a mellkasán lévő puskát átdobta a hátára, átvette az anyukától karon ülő gyermekét, kézen fogta a nőt és felsegítette őket a buszra.

Aki nem volt ott, nem tudhatja, milyen szívbe markoló érzés ilyet látni…

Az elosztó központban odajött egy ukrán nő egy csecsemővel, babakocsit kért. Nem kérdezték, honnan jött, nem írattak alá vele papírt, nem küldték el hivatalba, százezer dokumentumot kitölteni, nem fotózkodtak vele, egyszerűen bementek a raktárba és adtak neki.

Ő beletette a babát megköszönte és kisétált. Egy másik iskola tornatermében elszállásolt menekültektől megkérdeztük mire van szükségük. Egy tizenéves srác fordított nekünk.

A válasz az volt, hogy teára. Másra nem. Mindenük megvan.

Mindenük megvan… Azt sem tudják, mikor mehetnek haza, meg lesz-e még az otthonuk, mi marad abból, amit hátrahagytak, de mindenük megvan…

Nekem ekkor tényleg nagyon nehéz volt visszatartanom, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás. És láttam a csapatunkat, hogy ezzel nem én voltam egyedül.