Ötven évvel ezelőtt vehette át a diplomáját, majd harminc évig tanított Aranyosapátiban

Aranydiplomát kaptam! – újságolta kedves ismerősöm, Maklári Sándorné, aki szeptember elsején, a Nyíregyházi Egyetem tanévnyitó ünnepségén vette át a díszoklevelet, mely szerint kereken ötven éve végzett a – múltban még – Tanárképző Főiskolán. Az intézményben töltött évekről, a pedagógushivatásról, a családról és az aktív nyugdíjas évekről beszélgettünk.

Maklári Sándorné, Olgi néni a szintén pedagógus Zsolt fiával

Maklári Sándorné már gyermekként is tanító néniset játszott, így nem volt kérdés, milyen pályát választ.

– Anarcson születettem, 1964-ben érettségiztem a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban. A mi családunk pedagógus dinasztia, többek között 90 éves unokanővérem, Takács Lenke és öccse, László is tanárok, közel a rubindiplomához. Büszke vagyok rájuk. Mindig úgy gondoltam, hogy a pedagógushivatás nagyon nemes feladat, csak az vállalja, aki szereti a gyerekeket, és minden tudásával őket szolgálja. Én már gyerekkoromban is tanító néniset játszottam, a dinnyék, a tökök voltak a nebulók, őket faggattam, okítottam, így a középiskola után nem volt kérdés, merre tovább.

– Nagyon jó tanáraim voltak – szögezte le az aranydiplomás, nyugdíjas tanárnő –, B. Papp János, akinél a szakdolgozatomat írtam pedagógiából, Hetey András, Almássy tanár úr mind vérbeli, jól ­képzett pedagógus, akik képesek voltak átadni nekünk a tudásukat.

– Akkoriban nagy pedagógushiány volt, ezért két év után részállamvizsgát tettünk, és kihelyeztek bennünket tanítani. A másik két évet levelezőn végeztük, és ezután záróvizsgáztunk. Másodévesként, 1966 januárjában, a kihelyezés előtt férjhez mentem, ugyanis az egyedülállókat messzire, míg a házasokat az otthonukhoz közel nevezhették ki. Így kerültem Aranyosapátiba, ahol szolgálati lakást is kaptam, ami kezdő pedagógusként, fiatal házasként nagy segítség volt. Tanultam, tanítottam, háztartást vezettem, 1967-ben megszületett első gyermekünk, 1968. szeptember 7-én leállamvizsgáztam, 27-én pedig életet adtam a második fiamnak – mesélte mosolyogva Olgi néni, aki 33 évig tanított Aranyosapátiban.

– Voltam osztályfőnöki munkaközösség-vezető, pedagógusszakszervezeti és Hazafias Népfront titkár, az úttörőcsapat pénztárosa, kiváló úttörővezető, érdemes társadalmi munkás – természetesen társadalmi munkában, díjazás nélkül. Abban az időben így volt természetes. Közben pedagógusként, anyaként és feleségként is helyt kellett állnom.

– Van egy osztályom, akik 1981-ben végeztek. A 35 éves osztálytalálkozójuk előestéjén megvendégeltem őket, jöttek hozzám szere­nádozni. Másnap tartottam nekik egy osztályfőnöki órát az iskolánkban, rendesen elballagtunk, utána a közösségi házban hajnalig beszélgettünk. Azóta minden évben visszatérnek. Nekem ez a visszaigazolás, a munkám elismerése. Nem a kitüntetések számítanak, a tanítványok visszajelzése, szeretete a legfontosabb. Naponta váltunk üzenetet egy csoportban a neten, igazi kis család vagyunk. Ők már 50 évesek, születnek az unokáik, megosztják örömüket, bánatukat velem.

– Boldog vagyok, hogy megérhettem ezt a jubileumot, ötven év hosszú idő. A szüleim sajnos már nem osztozhattak az örömömben, pedig nekik köszönhetem, hogy elindítottak a pályán, vállalva a taníttatás költségeit. Egyszerű, falusi emberekként nem engedték, hogy elkallódjak. Én is igyekeztem a fiaimat jó útra terelni: egyikük szintén pedagógus, ahogy a menyem is, az unokám most diplomázott, gyógyszerész lett. A másik fiam számítástechnikai szakember saját céggel, a felesége közgazdász. Náluk egy 11 éves fiú unokám van – engedett bepillantást magán­életébe Maklári Sándorné Olgi néni, aki aktívan éli nyugdíjas éveit is.

Kertészkedik, süt-főz, a két témában blogot is ír, családfakutatással foglalkozik, de szívesen kézimunkázik és szeret fotózni is.

forrás: szon.hu