A tiszaadonyi származású Rózsa Krisztián színművész, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának új tagja

A beregi falusi járókelőket utánzó gyerekként, ösztönösen talált utat magának a színészethez. Az egyik legígéretesebb független színház alapítója volt. Négy elő­adásra szóló ajánlat jelentette a belépőt a másfajta színházi világba. Rózsa Krisztiánnal beszélgetett az miskolci székhelyű eszak.hu riportere.

Tartalmas évada lesz, sok feladattal.

RÓZSA KRISZTIÁN: Hála istennek, kemény lesz. Ezért jöttem ide.

Mert ahol eddig dolgozott, nem volt elég a munka?

RÓZSA KRISZTIÁN: De, elég volt. Csak mindig többet akarok. Soha nem vagyok megelégedve önmagammal.

Miért?

RÓZSA KRISZTIÁN: Kevésszer érzem azt egy-egy előadás után, hogy „hú, ez most kifejezetten jó volt”.

Túl szigorú magához? Vagy ellenkezőleg: kevés az önbizalma?

RÓZSA KRISZTIÁN: Nem, ez szerintem egyszerűen: szükséges képesség. Nem szoktam sokat rágódni rajta, nem esem mély depresszióba, de legalább tudom, hogy mit rontottam el és miért. És hogy ha kell, min kell változtatnom.

Azt mondja: képesség. Honnan jön ez?

RÓZSA KRISZTIÁN: A kaposvári egyetemi osztályfőnököm, Kelemen József mondta mindig: amikor a színpadon vagyunk, bármit csináljunk is, kell legyen az agyunkban egy rész a kontroll számára, hogy pontosan tudjuk, hol tartunk az előadásban, mi történik velünk, milyen a közönség. Ez az úgynevezett hidegagy segít megoldani a váratlan helyzeteket. Nagyon megfogadtam ezt a tanácsot.

Működik?

RÓZSA KRISZTIÁN: Működik. Az agyamnak ebben a részében raktározom el, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, hogy legközelebb jobban csináljam.

Ha azt érzi, valami sikerületlen, mások viszont azt mondják, hogy ez jó volt, kinek ad igazat?

RÓZSA KRISZTIÁN: Persze, tévedhetek. Másként látszik egy színpadi helyzet belülről és másként kívülről. Ilyenkor átgondolom. És gyakran jutottam arra, hogy nem nekem van igazam.

Van, akinek jobban hisz, mint másoknak?

RÓZSA KRISZTIÁN: A rendezőkben alapvetően bízom. Azelőtt a k2 Színházban dolgoztam, ott minden barátomnak és kollégámnak adtam a szavára.

Hogyan talált onnan Miskolcra?

RÓZSA KRISZTIÁN: Gyakorlatos színészként dolgoztam Kaposváron a Vígszínházban, majd Debrecenben, 2010-től pedig a k2 jelentette az állandóságot az életemben. Tavaly januárban kezdtem azon gondolkodni: lehet, hogy valami másra, többre vágyom. Telefonálni kezdtem, és beszéltem Béres Attilával is, aki látta az egyik előadásunkat, és azt mondta, szereti a k2-t. Aztán teltek-múltak a hetek, míg áprilisban felhívott, hogy beszéljünk. A Jurányi Inkubátorházban az Át az ingoványon című előadásra készültünk Ascher Tamással. Főpróbahét volt. Találkoztunk és Béres Attila elmondta, melyik előadásokban számítana rám.

Nagyon tetszetős volt az ajánlata. Ezek mind jó munkák, nagyobb feladatokkal is. De igen hamar kellett választ adnom. Azt a két napot soha nem fogom elfelejteni. Döntenem kellett: mi legyen az életemmel. A k2 egyik alapítójaként együtt maradok-e azokkal az emberekkel, akikkel vérszerződést kötöttünk, hogy életünk végéig nem hagyjuk el egymást. Vagy eljövök Miskolcra kipróbálni magam. Végül arra gondoltam: most vagyok fiatal, most muszáj magam kipróbálni. A társaim tudták, hogy miért találkozom Béres Attilával. Azt is elmondtam nekik és a k2 társulatának, hogy így döntöttem. Nehéz pillanat volt eléjük állnom. Megértőek voltak. És most itt vagyok, és jól érzem magam. Úgy hiszem, hogy jól döntöttem.

Lehetett volna más a viszonyuk a döntéséhez, mint a megértés? A színházi életnek nem természetes része a váltás?

RÓZSA KRISZTIÁN: Megrendíthetetlennek gondoltuk a szövetségünket.

Mi szólt a váltás mellett és mi ellene?

RÓZSA KRISZTIÁN: Az emberi része volt nehéz: hogyan lesz az, hogy a barátaimat otthagyjam. Hogyan bírom majd mindazt, ami a váltással jár? Meg tudom-e egyáltalán tenni, hogy kiszakadjak a családomból? Hogy átmenjek egy új családhoz? Sarkítom, de körülbelül így történt. Mit okoz a k2-ben, hogy eljövök onnan? És bennem mit okoz majd? És nyilván: az alternatív színházat az anyagi bizonytalanság jellemzi. Amit nem tudtam már kezelni. Miskolc mellett szólt, hogy nagyon sok ember jött ide, akiket ismerek. Az itteni rendezők egy részét is ismerem, a stílusukat is. És szakmai érv is szólt a váltás mellett: a szakmát a nagyszínpadon lehet igazán megtanulni.

Tényleg?

RÓZSA KRISZTIÁN: Az alternatív színházban is meg lehet tanulni, természetesen. De én univerzális színész akarok lenni, akinek nem gond a lakásszínháznyi méret, és aki képes a Szegedi Szabadtéri Játékokon is bizonyítani.

Nem úgy van, hogy ha egy színész egy társulatban tud valamit, az méretfüggetlen, mert mindenhol működőképes a tudása?

RÓZSA KRISZTIÁN: Nagyon sokat segít. A jó értelemben vett lazaságot, a szakmáért való odaadást a k2-nél tanultam. Ez most itt is látszik. A hangulat, a hozzáállás, amit például a próbákon mutatni tudok, szerintem itt egy kicsit új. És ez szerintem jó. Jó, hogy ennyi fiatal van itt, ez frissíti fel a társulatot. Ez a frissesség már most érezhető, pedig alig kezdődött el az évad.

Mi történik, ha az alternatív színházban alapozott gondolkodást ebbe a másik színházi közegbe ültetik? A hagyományos színház művészei váltanak irányt, vagy az újonnan jöttek formálódnak mások képére?

RÓZSA KRISZTIÁN: Szerintem az a jó, ha ez a kettő vegyül és megtalálja a maga harmóniáját. Ha tudunk egymástól tanulni.

Mi az, amit az egyetemen lehetett jól megtanulni?

RÓZSA KRISZTIÁN: Azért szerettem Kaposvárt, mert nagyon emberi volt az ott töltött öt évem. Megpróbáltak úgy tanítani minket, hogy a színészet az emberekről szól és nem a művészkedésről. Hogy az emberből keressük a szerepet.

Van olyan, akit képes lenne követni, akinek színészete irányadó az ön számára?

RÓZSA KRISZTIÁN: Nincs. Vannak, akiket szeretek nézni, ahogyan dolgoznak. Abból is nagyon sokat lehet tanulni: technikát, hozzáállást. De olyannak lenni, mint valaki más? Azt nem.Bujdos Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. 

„...hogyan kezeld ezt...” Miért ezt a pályát választotta?

RÓZSA KRISZTIÁN: Négyen vagyunk testvérek, a szüleim soha nem írták elő a számunkra, hogy mik legyünk. De édesapám mindennek alaposan utánanézett, hogy lehetséges-e, amit szeretnénk. Először pehelysúlyú bokszoló akartam lenni. Hat-hét éves voltam, amikor elmondtam neki. Tájékozódott, és azt mondta: ne haragudjak, ez nem lehetséges. Eltelt két év, és azzal álltam elő, hogy akkor kaszkadőr lennék. Ezt is megnézte: hol lehet az ilyesmit megtanulni, és azt mondta: ez sem jöhet össze. És azután jött a színház és a színészet.

Hol a kapcsolat ezek között a vágyak között?

RÓZSA KRISZTIÁN: Egy hétutcás beregi kis faluban, Tisza­adonyban nőttem fel. Mérhetetlenül untam a nyugalmat, feszélyezett a csendje. Soha nem történt semmi. Éjjelente még kutyavonyítást sem lehetett hallani. Ezért kezdtem nem hétköznapi munkára vágyni. Különlegeset akartam. Az udvaron magammal verekedtem. Megtanultam nekifutásból előreszaltózni. A színészet pedig onnan jött: ha elment valaki az utcán, azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam leutánozni. Nem a külsőségeiben, hanem a lényege szerint. Ha megvolt maga az érzet, akkor már jöttek a mozgások. Ezt imádtam. Elkezdett foglalkoztatni, mit tud még az ember, és hogy ki vagyok én. A színészetben éppen ez a lényeg: olyan helyeken kell kutatni a lelkedben, ahol egyébként valószínűleg egy életen át sem kutakodnál. De mivel itt embereket és szerepeket formálsz, ezért keresel magadban. És egyre több leszel, mert egyre több mindent találsz meg magadban. Ez a valami lehet nagyon rossz is, ebbe bele is lehet őrülni. Nagy munka, hogyan kezeld ezt.

És ez önt nem riasztja?

RÓZSA KRISZTIÁN: Gyakran van úgy, hogy nem megy valami, és már eléggé ideges is vagyok ettől. Aztán rájövök: talán tudat alatt, a lelkem mélyén nem akarom, hogy azt a bizonyos ajtót kinyissam. Ehhez nagyon kell merni. És kell hozzá, hogy olyan emberek között legyek, olyan társulatban, ahol és akik előtt meg merek nyílni. Hogy ne féljek olyannak lenni, amiről azt hinném, hogy a körülöttem lévők számára talán fura, talán taszító.

Mi volt a legjobb, amit eddig saját magáról megtudott?

RÓZSA KRISZTIÁN: Nagyon sokáig magamba forduló voltam. De az egyre több feladat megadta azt a tudást, hogy igazából nyitott ember vagyok. Nem kell bezárkóznom, nem kell félnem a külvilágtól. És talán, mert olyan emberekkel voltam körülvéve, akikben bíztam: megnyíltam.

forrás:  eszak.hu