Egy igazi pedagógus - Siket Sándornéra emlékezünk

19 évvel ezelőtt, június 10-én a szülői munkaközösség tagjaival vásárolni ment az éppen ballagó osztálya ajándékait. Nem tudta senki, hogy ez a nap lesz számára az utolsó földön töltött nap.

Panyoláról került Gulácsra orosz-magyar szakos tanárnak, mert ide jött férjhez. Évtizedeken át oktatta a gulácsi diákokat a magyar helyesírás szabályaira, a fogalmazás helyességére. Hálás lehetek, hogy 5 évig diákkönyvtárosként minden kedden délután órákat tölthettem vele. A névnapján pedig mindig finom sütit kaptam tőle, mert engem mindig külön behívott a nevelői szobába.

Néha kiült a kapuba esténként, mikor anyósánál vacsoráztak, s én akkor is ott ültem gyerekként vagy a padon, vagy az árok parton. Megtanított fogalmazni, s talán, az, hogy ilyen írói vénám van neki is köszönhető. De az mindenképpen az ő érdeme, hogy elkezdtem verseket írni.

Mikor pedig a fiai kinőtték a ruháikat és cipőiket, a használható állapotú ruhaneműből én is kaptam. Soha nem felejtem el gyönyörű írását, a tablókat, amit készített (mert régen az iskolai tablókat volt, hogy a pedagógus csinálta, hogy kevesebb pénz költsenek). Azt sem felejtem el, hogy a fogorvostól mennyire félt és irodalom órán már a János vitéz dalait tanultuk és Darvas Ivánnal énekeltük a Várj reám című dalt.

Milyen nagy ajándék volt, amikor húsvétkor elmentem locsolni hozzá és száz forintot (papír pénzt) a kezembe nyomott. Nagy összeg volt ez a '90-es években. Aztán az én ballagásomon behívott a nevelői szobába. Kezembe adott egy becsomagolt könyvet. Ki kicsoda a történelemben. Ezt a címet viselte.

Ő tudta, hogy majd egyszer én leszek az, aki a történelmet kutatja. Azt azonban nem tudta, hogy ez ajándék átadása után két évvel később a ballagó osztályának nem ünnep, hanem gyász lesz a ballagás.

1997. június 10-én délután elment a panyolai eredetű Asztalos Erzsébet, akit mi Siket Sándornéként ismertünk.

A sors kegyetlensége, hogy amikor Vásárosnaményból utaztam haza a busszal, e fájdalmas hírt az unokatestvérem mondta el nekem, aki aztán rá egy évre szintén elment a másvilágra.

Nem hitt az örök életben, de én hiszem, hogy tovább él százak emlékében. Talán olykor, amikor egy-egy volt tanítványa fogalmaz valamit, vagy csak szöveget ír, esetleg oroszul beszél eszébe jut, hogy milyen jó pedagógus oktatott minket.

Aztán később abban az iskolában tanítottam, ahol ő tanított engem is. A halálának tizedik évfordulójára megkértem az igazgatónőt emlékezzünk meg róla. Az egész iskola kivonult a sírjához és az emlékezés koszorúját, immáron tanárként én tehettem sírkövére.

Remélem sokakban előjön ma pár emlék róla. De jó is lenne megosztani ezt egymással, hogy továbbéljen.

Patak Gábor Gaba