Egy szerény életút margójára

Volt egyszer egy egyszerű falusi kislány. Sovány volt, szeplős, kis csúnyácska, félszeg, zárkózott természetű. Társai sokszor csúfolták, mert mindig elpirult. Szerepelni soha nem szertett. Osztályelső, kitűnő tanuló volt, ha szakfelügyelő érkezett az órára, mindig ő felelt.

Középiskolába, már kicsit bátrabb lett, kinyílt a világ előtte. Városi osztálytársai megszerették, gyakran meglátogatták szerény falusi házukban. A KACSA ZSIROS kenyerét gyakran elcserélték a vajas szalámis kenyerükkel.

Eljött az első osztálykirándulás ideje.

Többnapos, szállással, étkezéssel. Igen ám, de nem tudott késsel, villával enni. Nagy izgalomba volt. Leültette az édesanyja, egy tányérba egy szelet kenyér került, mellé az alumínium evőeszköz. Na, gyakorolj gyermekem! Hogy honnan tudta az Édesanya, melyik kézbe mi kerül? Onnan, hogy sokszor járt az uraság konyháján. Látta, hogyan esznek az urak.

Tele szorongással, az utazás izgalmaival, egy remek kirándulás emléke maradt meg. Már magabiztosabban, bátrabban, várta a kihívásokat. Bár a testnevelés órák, mezes leöltözései még mindig szorongással töltötték el, mert még a bukfencet sem tudta. 2-es lett a sok jó jegy mellett ez a tantárgy.

De magas volt, vékony, a tanárnő bevette a gimnázium kosár csapatába, és meglett év végén a 4-es. Sok délutáni edzés, volt a háta mögött.

A szerelem is utol érte, egy negyedikes diák, minden edzésen ott volt, és nagyon figyelt. Kikísérte az állomásra, találkoztak a napi szünetekben, majd bemerészkedett a szülői házba is. Esőben, hóban, lovas szánra felkérezkedve, de jött, udvarolt, hetente háromszor. Együtt készültek az érettségire, segített, kikérdezte. A szülők bizalmába férkőzött.

A főiskolás évek is szépek voltak. Gólyabál, szakestek.

Másodikban már eljegyezték egymást, és összeházasodtak, hogy ne messzire nevezzék ki a tanár nénit. Ha házas a kezdő diplomás, csak a lakóhely közelében nevezhetik ki. Így is történt, még szolgálati lakást is kapott.

Még 2 év volt levelezőn a diplomáig.

De közben megszülettek a gyerekei, két fiú. Gyesen volt 4 évig. Sok új dologról, változásokról lemaradt, sokat kellett bepótolnia. Család, munka, mindig mérlegelni kellett, mi a fontosabb. De ez nem is volt, olyan nehéz, sok segítője akadt.

33 évet dolgozott egy helyen.

Ilyen volt egy életpálya a hatvanas években. Tele változásokkal, izgalommal, alkalmazkodással. Hogy, honnan jön az ember, nem számít, csak legyen benne kitartás, tenni akarás, meglesz a munkája gyümölcse. A mi korosztályunk, szinte agymosáson ment keresztül. Rendszerváltás után, már nem azt tanítottuk, amit azelőtt.

Sok minden megváltozott. Főleg a technika.

A mai szókincsünknek a felét sem ismertük, annyi új fogalmat kellett befogadnunk, megtanulnunk. Szerencse, hogy az agyunknak van 80% szabad kapacitása, van hely az új befogadására.

Még nyugdíjasan is találkozom számomra új, megismerhető dolgokkal. Egy nagyon szerény kezdet után, mondhatom, elértem az utam élvezhető részéhez. Csak egészség legyen, és minden megélhető, elviselhető.

Olgi nagyi.