Egy vidám disznóvágás emléke

Amikor megírtam a régi disznóölések emlékét, olyan sok ember olvasta, hogy gondoltam, folytatom. Sokszor történt olyan eset ezen a neves napon, hogy nem árt, ha "erre" is emlékszünk!

VELÜNK TÖRTÉNT, VALAMIKOR  1958 táján... Még sötét volt, villanytalan, teljes sötétség.... Megérkezett Óvári Sanyi bátyám, Szalma Jóska, Berti bátyám, akivel egy udvaron laktunk, nagy-nagy békességben, Csatári Sanyi bátyám, és messzebbről is, Édesapánk 1-2 cimborája. Még mielőtt a disznót megnézték volna, a nyári konyhában lecsúszott 2 pohár borocska!

Utána következett a levágandó disznó szemrevételezése. Az a szegény hízó, már érezhette, hogy valami készül, mert ilyen korán az Ő álmát, még senki sem háborgatta! Sivalkodott is, hátrálva,  de elfogyott az ól! Sarokba szorították, kötelet az orrára, lábára, s kihúzták az udvarra.

Összeszokott mozdulatok következtek, utolsó visítások, majd elcsendesedett a jószág... Édesanyám, a házban, fülére szorított párnával is hallotta az utolsó hörgéseket.... Nagyot sóhajtott, rágondolva a DISZNÓ-SORSRA, s kezdett öltözködni. A böllérek, látták a végső szusszanást, megállapították, hogy jöhet a szalma! Jól betakargatták, befedték. Úgy gondolták, nagyon kimerültek, s be kellene menni a nyári konyhába...MELEGEDNI, mielőtt meggyújtják a szalmát, s megperzselik a hízót.

Így is tettek! Iddogáltak, volt miből, jól is esett, forraltak is belőle. Egy idő után, úgy gondolták, jöhet az érdemi munka!

Kimentek a nyári konyhából, elmentek a szalmacsomóhoz. A DISZNÓ ...... SEHOL!

- Hijnye! - mondta Sanyi bátyám. Édesapám jobban cifrázta. A disznót szidta. - Hogy mert ez elmenni?
Berti bátyám okosabbat kérdezett:
-Hogy tudott elmenni, mikor Sanyi JÓL megszúrta?

A vércseppek azonban mutatta a hízó útját! A kerten végig, már a Sebestyén Bertiék kertje végében járt, de egyre csak iszkolt..., Végül Édesapám, hogy a gazda becsületét megóvja, rávetette magát! Így másodszor is győzött a túlerő! De lábon már nem tudott hazamenni Édesanyám kedvenc "CÉNKÁJA", az Óvári-fiúk szánkóján kellett hazahúzni...

Újra betakarták szalmával, a végkép kimúlt hízót.

A nagy ijedségre  MUSZÁJ volt inni egy kis bort! Engem küldtek a borért, mert a disznót már NEM AKARTÁK egyedül hagyni! Szakszerűen végezték a további munkákat, s az elfogyasztott bor mennyiségével NŐTT a hízó mérete. Az eredeti másfél mázsa, früstökre már 180 kg is volt, délre már elérte a 2 mázsát! Hogy is lehetett volna "azt" rendesen megfogni, megszúrni...

Az asszonyok egész nap húzták a férfinépséget az ELSZALADT DISZNÓVAL: Még kolbásztöltés közben is mondták: -Aztán nehogy  a kertaljáig szaladjatok a kolbászért!

Lassan leszállt az est. A vacsoránál még mindig irtózatos kacagás tört ki, valahányszor valaki azt találta mondani: -RÖF! RÖF! Borozgattak, kacagtak, jókedvűek voltak! Valaki elkezdett dalolni, vidám nótákat, máris kapcsolódott mindenki.

Mi, gyerekek, ilyen estéken szívtuk magunkba a jókedvet, a humort, a nótákat. Már gyerekkorban megtanultuk, hogy humorral, derűvel, sok mindenen túl tudunk jutni. Néha, a szánkat is elfelejtettük becsukni, olyan gyönyörű történeteket hallottunk. A Mi korosztályunkban úgy érzem, jó talajra találtak ezek a történetek, mert igyekszünk megosztani másokkal, akiket érdekel  a mi gyermekkorunk.

Bárcsak még nyitottabb lett volna a szívünk, a fülünk: a sok SZÉPET, JÓT és IGAZAT mind meghallottuk volna. S néha a humort is.

Péter Juli