Történetek a Füsti fecskéből V. - Vasér völgyi álomutazás 2.

2002-ben jelent meg első könyvem a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar királyi honvédség erődítményeiről. Három évi levéltári kutatás után jártuk végig a Kárpátok vonulatát. Ezeken az utakon szerzett élményeimet összegyűjtöttem és most közreadom.

A Máramarosi-havasoknak az ukrán–román határ közelében a Vasér folyócska völgyében a két világháború között építették a 43 kilométer hosszú keskeny vágányú vasúti pályát, a hegyekben kitermelt fa leszállítására. Ma, szinte teljes hosszában, mellette halad a Felsővisói Erdei Vasút, ami a festői völgyet kedvelt turistacélponttá teszi. A vasút ma már nem a kitermelt fát szállítja, hanem turisztikai célokat szolgál. Amikor mi arra jártunk, még az eredeti feladatát teljesítette. A völgy a két világháború között német érdekeltség volt, innen a neve is „Wasser” azaz Vasér. Innen folytatjuk a múltheti történetet.

…A mozdony tankolása után úgy tűnt, elindulunk, így felszálltunk az „I. osztályú” kocsiba. Ülőhely nem volt, büdös annál inkább. A vagonban erőteljes, avas juhtúrószag terjengett. Arra törekedtünk, hogy ablak mellett álljunk, és friss levegőért ki tudjunk hajolni. Csibi András a tolmácsunk, igyekezett megérteni a ruszin-román keveréknyelvet, mi pedig a lélegzetünket próbáltuk visszatartani. Félóra után a szaglóreceptorok elfáradtak, így mi is elfogadtuk a megváltoztathatatlant, nyugodtan maradtunk a helyünkön.

Végre elindult a szerelvény, azaz csak elindult volna, de a nagy teher miatt a mozdony kerekei egyhelyben forogtak. Két vasutas leszállt és kavicsokat rakott a sínekre, amit a mozdony súlya összetört. A kerekek alatt nagyobb lett a surlódás, így a szerelvény is vánszorogni kezdett. A 4 km/h sebesség mindenkit megmámorosított. Kár volt ezért a nagy „rohanásért”, mert az első félóra után kisiklott a vonat „II. osztályú” vagonja.

Csak mi rémültük meg a kis kocsi nagy ugrálásától, a velünk szemben ülő apa, nagyapa és unoka üveges szemmel, rezzenéstelenül ültek tovább a helyükön. Mindhárman tökrészegek voltak. Megállapítottuk, hogy a kék szesz miatt nem generációk, hanem degenerációk követik egymást a völgyben. Szerencsére, csak az egyik kocsi ugrott le a sínről. A kiugrott vagont egy speciális szerkezettel visszaugratták. Ismét jöttek a kis kövek a kerekek alá, a szerelvény vánszorogni kezdett a távoli, majd 20 kilométerre levő célja felé.

Egy fiatal fiútól kérdeztük, hogy jár-e iskolába? Lendületesen rázta a fejét. Nem szeretnél megtanulni írni, olvasni? – kérdezte tőle András, a tolmácsunk.– Nincs itt mit. – volt a kimerítő és teljesen kielégítő válasz.

Făina (liszt) állomásnál szálltunk le az „álomexpresszről” és egy másik, immár gyorsabban haladó vonattal indultunk vissza. Az egyik kocsit útközben megpakolták fenyőrönkökkel. A gépek szállítására használatos pőrekocsit 3 perc alatt rakta meg két ember a hatalmas rönkökkel, akár fentről, akár lentről kellett felrakni, hihetetlenül gyorsan és erőlködés nélkül csinálták. Nem tanultak fizikát, de kiválóan alkalmazták a törvényeit. Attól kezdve más szemmel néztünk rájuk.