A „vidám temető”

A „vidám temető”. Már a cím és a gondolat is morbid. Mint ahogy morbid volt a Ceausescu-korszak önmaga is. 2001-ben a Máramarosi havasokban végzett kutatóutunk végeztével a Tiszát követve haladtunk Nagybánya felé.

Máramarossziget után a harmadik falu Szaplonca. A valamikori vegyes lakosságú falut ma már jobbára csak románok lakják. A falu határában és a faluban több tábla hívja fel a gyanútlan turista figyelmét arra, hogy itt „jelentős” román műemlék található, egy vidám temető. Mind ezt angolul, németül és franciául is közlik a román hagyományok és hősi múlt iránt érdeklődő európai turisták számára.

Kíváncsiak lettünk, milyen lehet egy vidám temető Európában. Arról hallottam, hogy vannak olyan időben, illetve térben távoli kultúrák, amelyek a halált nem a szomorú vég, hanem a boldog kezdet első lépéseként aposztrofálják. Európa ezen táján azonban hasonlóval még nem találkoztam. Romániában vagyunk! – figyelmeztettek kísérőim. Itt bármi megtörténhet. Szaploncán nagyon hamar megtaláltuk a vidám temetőt, mert a falu talán egyetlen jelentős látványossága.

A valamikori barokk katolikus templomot nagy műgonddal alakították át ortodox kegyhellyé. A templom körül „csiricsáré” keresztek és fejfák sokasága. Az egykori sírhelyek ma ízléstelen látványosságok. A feliratok tartalma néha valóban humoros. Az elhunyt életútját és halálának rövid történetét mutatja be rímbe szedve, vagy még azt is mellőzve. Nos, ezeken a történeteken nem fakadtunk mosolyra, vidámabbak sem lettünk, csak elszomorodtunk. A kapunál belépőt szednek, prospektust árusítanak. Akinél nincs fényképezőgép, az fotókat is vásárolhat az újkori Románia eme csodájáról.

A bejáratnál található ismertető románul, franciául, angolul olvasható. Szerencsére magyarul nem. A tájékoztató szerint ősi román hagyományokon alapul ez a sajátos művészet, amely a világon egyedülálló. A mondat végi állítás bizonyára igaz. Megdöbbenve járkálunk a sírok között. Arckifejezésünket látva egy idős ember hozzánk lép és románul magyarázza, hogy ne higgyük el, ami le van írva. A temető az ő gyermekkorában még teljesen normális temető volt, ő pontosan emlékszik még rá.

Az 1930-as években Stan Ioan Pătraș, helybeli asztalos kezdett el színes festményekkel és versekkel díszített fejfákat készíteni. 1977-ben bekövetkezett halála óta egyik tanítványa folytatja a „hagyományt”.

Aztán a „csauseszku”-időkben valaki kitalálta, hogy ezzel ide lehet csalogatni a turistákat. Azóta vált giccsgyűjteménnyé a temető. Még az országos turistalátványosságok közé is felvették, mint igazi román népművészeti kincset. Az öreg nem büszke rá. A színes fejfák között egy fiatal ember dolgozik, asztalos a mestersége. Kérdezzük, mit csinál? Megbízást kapott, hogy újítson fel néhány megkopott „alkotást”. Tovább érdeklődünk, szereti-e ezt a művészetet? Megvetően nyilatkozik, hogy ez nem művészet, de egy fejfa „restaurálása” jó üzlet, megél belőle.

Vegyes érzelmekkel távozunk. A kapu előtt görnyedt anyóka napraforgómagot árul. Könyörög, hogy vegyünk az árujából, mert a nyugdíja mellett éhen hal. Mikor elhaladunk a falu végét jelző tábla mellett, egy berlini rendszámú lakóautóval találkozunk. Talán ők is vesznek néhány zacskó szotyolát az anyókától a Vidám temetőnél az elmúlt évtizedekben szabadtéri múzeummá és országos turisztikai látványossággá vált és egy utazási iroda szavazásán bekerült Románia hét csodája közé.

Aztán eszembe jutott a „vidám temető” bejáratánál lévő tájékoztató, miszerint ősi román hagyományokon alapul ez a sajátos művészet, amely a világon egyedülálló. Egyedülálló? Vannak hasonló felíratok más országokban is, például nálunk is. Hazaérve elővettem Mikszáth Kálmán: „Igazi humoristák” című könyvét. Abban olvastam jónéhány humoros sírfeliratot. Íme három: „Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos,/ meghalt Pesten./ Kár volt Pestre jönni!

A 15 éves L. Sarolta márvány obeliszkjén e megindító sorok olvashatók: „Mamácska sietni fog utánad.”

Leglakonikusabb Bürök Marci híres cigányprímás […] márvány emlékének ezen egyetlen szóból álló fölirata: „ÁCSI!“