A kászoni ehelyt, ahalyt meg a sirülő

2002-ben jelent meg első könyvem a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar királyi honvédség erődítményeiről. Háromévi levéltári kutatás után jártuk végig a Kárpátok vonulatát. Ezeken az utakon szerzett élményeimet összegyűjtöttem és most közreadom.

Ehelyt meg ahalyt

Csíkkozmás felől a Nyerges-tetőn át ereszkedtünk le a kászoni-medencébe. Délelőtt tíz óra körül érkeztünk Kászonújfaluba. Először a katolikus plébániát kerestük fel. A tisztelendő úrnak elmondtuk, mi járatban vagyunk. Az eső csendesen szemerkélt, esőkabátot nem hoztunk, de még egy esernyőt sem, ami nem a bátorságunkat, inkább a tapasztalatlanságunkat bizonyította. A tisztelendő úr készségesen egy vezetőt adott mellénk, egy a negyvenes éveinek végén járó igazi székely góbét. Az esőcsatornát tisztította egy létráról, műbőrdzsekiben, gumicsizmában, svájcisapkában. – Dénes, jöjjön már le egy kicsit. Ezek a történész professzor urak Magyarországról jöttek, és valami bunkereket keresnek. Tud valamit maga ezekről? – invitálta a pap.– Tudok, tiszteletes úr, hogyne tudnék. Gyerek voltam, amikor építették. – felelte hamiskás szemeivel csippentve, bajusza alatt mosolyogva.– Akkor ismerkedjenek össze, segítsen a professzor uraknak, a csatornát majd holnap befejezi. – közölte döntését a tisztelendő atya.

Bemutatkoztunk, ő Szász Dénes gazdálkodó, itt lakik a faluban. Bemutatkozáskor láttam ugyan a huncut villanást a szeme sarkában, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nos, Dénes bátyám, messze vannak-e azok a bunkerek? – kérdeztem. Két csoportja is vagyon, az egyik ehelyt a „sirülőben”, a másik ahalyt a faluvégin. – közölte a bunkerek fellehetőségének pontos helyét. Nem mertem rákérdezni, mi a csuda az a „sirülő”, gondoltam, majd menetközben kiderül. A jó pap is holtáig tanul, ránk is ránk fér némi helybéli szókincs. Menjünk autóval, vagy esetleg gyalog is megközelíthető? A szeme ismét villant, de ezt már kezdtem megszokni, nincs jelentősége, gondoltam. Lehet így es, úgy es, ahogy a professzor urak gondolják.– volt a kimért válasz.

Én a gyaloglást választottam, mert úgy gondoltam, hogy közben kifaggatom az öregurat az akkori emlékeiről. Összébb húzta magán a műbőr dzsekit és elindultunk. A falu nem nagy, nem lehetnek messze azok a bunkerek – gondoltam. Ha meg is ázunk, a tudás annál többet ér, majd megszáradunk. A falut közben elhagytuk, de valami nem hagyott nyugodni, és megkérdeztem:– Dénes bátyám, mondja már meg nekünk, tudatlanoknak, mi az a sirülő, mert ugye ott vannak a bunkerek? Elégedett mosollyal az arcán kinyújtotta a kezét előre és közölte:– Maguk azt úgy mondják, hogy útkanyar. – Ahova mutatott az még jó két kilométerre volt előttünk.

Ekkor még csak a farmerdzsekim volt vizes, mire oda értünk a cipőm is. Fel mutatott a domboldalra, hogy: – itt van e! Az út melletti domboldalon betondarabok, feljebb felrobbantott bunker maradványai. Megvan hát a völgyzár pontos helye, innen már akár vissza is fordulhatunk, de a kíváncsiság azért hajtott. Dénes bácsi elővette a kabátja zsebéből az elemózsiát, jóízűen falatozni kezdett, mi pedig elindultunk a lövészárkok mentén felfedezni az erődítményt.

Teljesen bejárni a területet nem akartuk, mert megvolt maga a völgyzár helye. Hátra volt még az „ahalyt”, a falu vége. Dénes bátyánk csendes türelemmel figyelte igyekezetünket, közben jókat mosolyoghatott magában újdonsült magyarországi tanítványain. Ronggyá áztunk, és ahogy itt mondják „erőst” kezdtünk fázni, és éhezni, de azért továbbindultunk. Fúrta a kíváncsiság az oldalamat, hogy mitől van valami „ehelyt”, és mitől „ahalyt”. Dénes bácsi fel világosított: – valami ehelyt van, ha reggel elindulva délre megtérek. De ha annál messzebb van, vigyek magammal elemózsiát, mert csak estére térek meg. A professzorurak hoztak? Mélyen hallgattunk. Szász Dénes, a székely góbé meg csak mosolygott az orra alatt. Azt már magunktól következtettük ki, hogy a másik bunkercsoport nem Kászonújfalu, hanem Kászonjakabfalva határában van.