Történetek a Füsti fecskéből VIII. - A Nyerges tetőn

2002-ben jelent meg első könyvem a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar királyi honvédség erődítményeiről. Háromévi levéltári kutatás után jártuk végig a Kárpátok vonulatát. Ezeken az utakon szerzett élményeimet összegyűjtöttem és most közreadom.

A Nyerges tetőn

Amikor Székelyföldre látogattam és áthaladtam Csíkkozmáson, tettem egy kitérőt a Nyerges tető felé. 1996-ban jártam ott először. Kísérőnk mesélt az emlékműről, az itteni csatáról, amelyben valamennyi ott harcoló székely hősies küzdelemben elesett. Idézte Kányádi Sándor gyönyörű versét a helytállásról. Csendesen beszélgetve pihentünk az emlékmű tövében, nyújtóztatva tagjainkat a hosszú autózás után.

Kászonújfalu felől egy kerékpárját toló 60 év körüli ember közeledett. A kerékpár vázához egy kasza volt erősítve. Megállt velünk szemben az erdő szélen és illendően köszönt, letámasztotta kerékpárját, láthatóan nem akart beszédbe elegyedni velünk. Az erdő szélén két száraz ágat vett a kezébe, majd a zsebéből egy kis madzagot húzott elő. Gondosan összekötözte a két ágacskát, amiből így formás kis latinkereszt lett. Bicskájával levágta a fölösleges, lelógó madzagot és szemügyre vette alkotását, kétségtelenül elégedett volt vele. Mikor eltűnt a fák között, nemtörődömséget színlelve utána indultam. Hamarosan egy kis tisztásra ért és megállt egy ovális alakú mélyedés, peremén a valamikor kitermelt föld maradékán.

A mélyedés telis-tele volt kicsi ágakból összerótt keresztekkel, közöttük néhány porladó kopjafa és léckereszt. Volt közöttük egészen új és volt, amin már alig lehetett észrevenni, milyen célt szolgált valamikor. Nagyon régen járhatnak ide a helybeliek, nagyon régen építgethetik ezt a kis emlékhelyet. Az idős székely megállt a mélyedés szélén, gondosan helyet keresett a keresztjének. Leszúrta a földbe és levette kopott kalapját. Gyér, őszülő haját meglebbentette a szél. Kezeit maga előtt összekulcsolva, félhangosan imádkozott. A „Miatyánkot” mondta szépen, tagolva. Az ima végeztével feltette a kalapját, még végigjáratta tekintetét a kis temetőn, felnézett az égbe nyúló fenyőkre, vagy talán azon is túl, az égre.

Megfordult, megszokott mozdulattal igazgatta fején az elnyűtt kalapot és sietős léptekkel indult a kerékpárja felé. Zavartan próbáltam egy fa rejtekébe húzódni, de fölöslegesen, mert ő ügyet sem vetett rám, más dolga volt. A társaim még mindig a helyükön ültek. A székely a kalapja széléhez emelve a kezét, mondott „adj’ Istent”. Csíkkozmás felé indult, gyalogosan, kerékpárját tolva.

Kísérőnk elmondta, hogy az 1849. augusztus 1-én vívott csata után ide temették az elesett orosz katonákat és székely honvédeket, ezért ha valaki helybeli itt elmegy, mond egy imát, majd ha elporladt a család korábban állított kis keresztje, újat állít valaki a családból. Nem magának: a hősöknek, akik 1849. augusztus 1-én vívtak itt csatát. Őrzik a mítoszt, hogy mind egy szálig elestek, példát adva a hazaszeretetből.

A történészek kikutatták már, hogy hogyan is esett az a bizonyos ütközet, hogy nem esett el mindenki, de ez nem is fontos. (A székelyek hosszú ideig sikeresen kitartottak, azonban az orosz-osztrák sereg bekerítéssel fenyegette őket, így Tuzson János őrnagy zászóaljparancsnok feladta a hadállásokat és maradék katonáival elvonult, majd a Tusnádi szorosban Gál Sándor csapatához csatlakozott.) Egyes legendák szerint a Nyerges-tetőnél Tuzsonnak mindössze 200 katonája volt, és egy román pásztor vezette hátukba az ellenséges hadakat, azonban ezt Tuzson János visszaemlékezései nem erősítik meg. A székely azonban jobban hisz a nagyapjától hallottakban, mint a könyvekben leírtakban. Jól is van ez így, mert van egy szent helyük, ahol imádkozhatnak az elesettekért és talán magukért is.

Később, mikor arra jártam, ismét meglátogattam a székelyek által őrzött kis temetőt, amit először egy széltörés pusztított el, mostanság meg dugig van nagyobbnál nagyobb, hivalkodó kopjafával. Mindegyikre gondosan felrótták, hogy ki és mikor állította. Kell is, hogy lássa a szomszéd önkormányzat, egyesület, közjogi méltóság, én, vagy mi nagyobbat állítottam, állítottunk.

Húsz évvel ezelőtt a székely ember a hősöknek állította a kis keresztjét, mert az apja, nagyapja, dédapja, ükapja, szépapja is így csinálta. Arra nem kellett felirat, azt a szívükben hordozták. Most azonban, a kopjafaerdőtől és a díszkő burkolattól nincs hova tennie a kis keresztjét,

de talán már nem is akarja, mert ez már nem az övé.

A szerkesztő megjegyzése: Advent lévén kicsit késett a cikk, Tanár Úr, a szerző úgy gondolta, talán túl kényes a téma, esetleg megsértődhetnek, akik kopjafát állítottak ide ezért nem jelenhetett meg. Szerkesztőként soha nem tennék ilyet, nem bírálnám felül azokat az embereket, akik megtisztelnek az írásaikkal! Ekkor továbbította nekem ezt a kicsit bizarr történetet:

Mikor utoljára arra jártam, figyelmesen elolvastam minden feliratot. A Simonnénak állított kopjafa volt a legbizarrabb. A felirata az alábbi volt: "Simonnénak állították a ....... kirándulók, mert gyakran elhozott minket Erdélybe". Az elküldött történetet egyszer elmeséltem egy másik, ......-i egyesületben is, akik megsértődtek, mert ők is állítottak ott egy kopjafát. Előadást tartani többé nem hívtak, nem is bánom, mert azóta minden évben megkoszorúzzák a saját kopjafájukat a Nyerges tetőn.