Történetek a Füsti fecskéből IX. - Roburral az Úz-völgyébe

2002-ben jelent meg első könyvem a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar királyi honvédség erődítményeiről. Háromévi levéltári kutatás után jártuk végig a Kárpátok vonulatát. Ezeken az utakon szerzett élményeimet összegyűjtöttem és most közreadom.

Nem az út minősége miatt volt feledhetetlen az első utunk az Úz-völgyébe. Rossz minőségű, karbantartás nélküli hegyi utat mindenki el tud képzelni. De nem is ez volt benne a különleges, hanem az útitársak. 1996. augusztus 24-én hajnalban a Füsti Fecske előtt gyülekeztünk. Mindenki felkészült a hosszú utazásra és a hegyek közötti tartózkodásra. Úgy 20-an lehettünk, mi ketten, a veteránok, néhány hozzátartozó és Krausz, a Wehrmacht-csicskás (középen). Ő nem veterán, kétkezi munkásember (pék), de mindent megtesz a veteránokért, minden szavukat issza és dolgozik azért, hogy az ünnepség rendben legyen.

Már nem tudni, ki adta neki ezt a nevet, de ráragadt, és ő ezt a bélyeget büszkén viseli, mert akik ráakasztották, azok az ő szemében „szent emberek”. Egy fehér bevásárlószatyrot vagy, ahogy románosan mondják, nájlonpungát cipelt, soha el nem hagyta, még a Magyarós-hegyre is felvonszolta magával, és mindenkinek segített, ahol tudott. A „Magyarós” nem elírás. A székelyek magyarónak mondják a mogyorót és mogyoróbokor még mindig sok van a hegy oldalában.

Megjött a kocsi, egy Robur teherautó. A platón utazunk. Az utazás szervezője ellenőrzte a létszámot. Mindenki kínálgatja a saját készítésű pálinkáját. A pálinkának errefelé nagy becsülete van. Ez a gyógyszer betegség és szomorúság ellen, ami bőven kijutott és kijut az itt élőknek. Illik megkóstolni, mert el kell dönteni, kié a jobb. Kisüsti gyümölcspálinka, főként áfonyával ízesítve. Szőlő errefelé nem terem meg, így bor nincs.

Készültünk a diktafonnal, a hosszú úton lesz idő riportokat készíteni. Nyújtom a diktafont, félretolják, helyette pálinkásüveget nyújtanak. Néhány perc próbálkozás után és elteszem a diktafont.

A Rugát-tetőn állunk meg először, itt már látszanak az egykori harcok nyomai, lövészárkok szaggatják keresztül-kasul a terepet. Innen már csak ereszkedünk. Esik az eső, óriási kátyúkkal küzd a kis Robur. Megérkezünk a temetővel szemben az Úz partjára. A hangulat kitűnő, a nap is kisütött. A tűzrakáshoz fát kell gyűjteni. Tamás barátom baltát ragad, majd ő fogja vágni a nagyobb darabokat. Nem tudom, mikor volt fejsze a kezében, de az első csapás félrecsúszik, és vadonatúj bakancsának az orrát a kis lábujja felől lecsapja. A lábujja sérült ugyan, de megmaradt, s a baltát, némi huzakodás után, sikerül elvenni tőle. Barta Misi bácsi az egykori székely határőr az álló fákon elszáradt ágakat töri le, vesztére, mert az első letört ág a fejére esik. Azt is bekötik.

A táj gyönyörű. Az Úz sebesen igyekszik az ezeréves határ felé, és ezt az igyekezetet némán figyelik a völgyet körül ölelő magas hegyek. Táborverés, vacsora. Kiderül, néhányunknak nincs sátra. A vízügynek van egy kis faháza. Engedélyt kapunk rá, hogy abban aludjunk. Friss szénát hordunk bele, arra terítjük a hálózsákot. Mélyen alszunk a csillagtalan koromsötét éjszakában. Reggel kezdődik a munka. A temető kitakarítása, az emlékmű felújítása, most már pálinka nélkül, mert az még az este elfogyott Valakinek eszébe jut, hogy az elmúlt évben elástak egy üveg pálinkát, hogy a régivel köszönthessék az újat, csak hát senki nem emlékszik rá, hova. A csapat órákon keresztül ás, de haszontalanul (A fotó a temetőfelújítására induló fiatalokat ábrázolja). Megtalálta a csobán (román juhász), volt a végkövetkeztetés.

Valaki kiderítette, hogy a kökösi Soós Feri bácsinak még van egy üveg pálinkája. Nem tágít, nem adja, azt ő az ünnepségre tartogatja. Majd hoznak a többiek, érveltek a szomjúhozók. Stratégiát dolgoznak ki, milyen ütemezésben és kik zaklatják Feri bácsit a pálinka közösségi célokra való felajánlása ügyében. Alig telt el két óra, az öreg megtörten nyújtotta át az áhított üveget.

Mint a szenteltvizet, mindenki olyan áhítattal emelte ajkához a flaskát. Kimondják a végső döntést is. Feri bácsi pálinkája a legjobb. – Mivel ízesítette ezt Feri bácsi? – kérdezte Krausz, a Wermacht-csicskás.– Ó nem vót otthon csak egy kis cukor, azt tettem bele. – válaszol Soós Feri bácsi Kökösről, de a szomorúság helyett immár a győzelem íze érződött a hangján.