Orosz betörés Erdélybe 1848-’49-ben - Petőfi halála

Amikor Windisch-Grätz megindította 1848 decemberében a fő hadszíntéren a támadást, Erdélyben már tartózkodtak orosz csapatok, így Bem és a vezetése alatt küzdő honvédek nem csupán osztrákokkal és román népfelkelőkkel, hanem orosz intervenciós csapatokkal is szembekerültek.

Október végén Bemet Kossuth kinevezte erdélyi főparancsnoknak, aki csapataival december 18-án megállította az Alföldre kitörni készülő Anton Puchner császári hadvezér seregét Csucsánál. 1849. januárjában pedig felszabadította Észak-Erdélyt.

Később Székelyföld jelentős részét is megtisztították a császári csapatoktól, majd január közepén bevonult Marosvásárhelyre. Január végén Puchner már nem érezte magát elég erősnek, ezért orosz segítséget kért.

A Habsburgok problémásnak érezték közvetlenül a cárhoz fordulni segítségért, ezért hivatalosan Nagyszeben és Brassó 1849 februárjában védelemért esedezve fordult Lüders gyalogsági tábornokhoz, Moldva és Havasalföld cári helytartójához katonai segítségért. Lüders 1849 februárjában Szkarjatyin és Engelhardt tábornokok vezetésével cári csapatokat küldött Nagyszebenbe és Brassóba, de március elején Bem bevette Nagyszebent, és később Brassót is. Az orosz csapatok elhagyták Erdélyt. A visszavonulás rendezett végrehajtásáért Szkarjatyin ezredest vezérőrnaggyá léptetették elő.

Amikor a honvédsereg sikeres tavaszi hadjárata végén Ferenc József hivatalos kérése befutott a cárhoz, az osztrák fél mindössze néhány tízezer főnyi, osztrák parancsnokság alatt működő segéderő küldését kezdeményezte. I. Miklós azonban úgy vélte, olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. 1849. június 18–19-én az orosz–osztrák csapatok már a Déli- és Keleti-Kárpátok szorosait és hágóit átlépve, veszélyeztették Székelyföldet.

Bem, a honvédsereg erdélyi főparancsnoka seregével meglehetősen szokatlan stratégiát követett: védekezés és visszavonulás helyett támadott. Ez meglepte az óvatosan előretörő oroszokat, amivel az ellenséges tábornokok felét az őrületbe, a másik felét pedig hosszas visszavonulásra, majd korai nyugdíjba kényszerítette. Bem ezekben a kisebb ütközetekben többnyire vereséget szenvedett, de mindvégig meg tudta akadályozni, hogy Lüders csapatai kijussanak Erdélyből, és a magyar főerők hátába kerüljenek.

Erdélyben már júniusban eldőlt a küzdelem: Bemnek több mint kétszeres fölényben lévő cári orosz és osztrák seregekkel kellett harcolnia. Az orosz csapatok lassan haladtak, észak felől pedig nem merték sem Kolozsvárt, sem pedig Marosvásárhelyt támadni. Július végén és augusztus elején azonban Bem súlyos vereségeket szenvedett.

Lüders tábornok miután sikertelenül támadta Székelyföldet, az Alföld irányában próbált meg tovább nyomulni. Bem ezzel rákényszerült az összecsapás vállalására, ezért Segesvár környékén, 1849. július 31-én csatarendbe állította csapatait az intervenciós erőkkel szemben. „Bem apó” mindössze 2.500 katonájára és 16 ágyúra számíthatott Segesvár és Héjjasfalva között, Lüders 12 000 fős seregével és 30 ágyújával szemben. Az oroszok nem értették. Ez az erő felderítéshez sok, csatához kevés.

A délelőtti ágyúzás során halálos találat érte Lüders vezérkari főnökét, Jurij Szkarjatyin vezérőrnagyot is. Valószínűleg a menekülés közben vesztette életét Petőfi Sándor költő, a Bem tábornok hadsegéde is.

A harcokban az erdélyi magyar haderő lassan felmorzsolódott, az oroszok döntő fölénybe kerültek. Az erdélyi hadsereg maradványai augusztus 18-án Dévánál tették le a fegyvert Lüders csapatai előtt.