Már 3 évesen pedagógus akartam lenni - Péter Juli
- Írta: Péter Juli
- Közzétéve Olvasói történetek
Hihetetlennek tűnik, de én már 3 évesen PEDAGÓGUS akartam lenni !!!
Akkor, amikor még alig tud az ember gyereke valamit a világból. Főleg, 1952-ben, egy BARABÁSI PARASZT SZÁRMAZÁSÚ kislány!
Édesanyánk nagyon okos asszony volt, sokat mesélt napközben is, elalvás előtt is. A mesék nagy részét maga találta ki, de a vége mindig arról szólt, hogy az ilyen kicsi lány, ha ISKOLÁBA kerül, s ott NAGYON jól tanul, akár TANÍTÓ NÉNI is lehet, vagy bármi.
Sokat rajzolt nekem, főleg fákat, emberekkel körbe. Én kértem, hogy szőlőkötözőket is rajzoljon, ahogyan kötözni szoktak .Azt nagyon szerettem nézni. Felvitt magával a BARABÁSI-hegyre, leültetett feljebb a szőlőben, hogy rám lásson, a szeme előtt legyek. Én elfoglaltam magamat, de ha eluntam magam, odamentem hozzá, néztem, hogyan öleli magához a szőlővesszőket, tele levéllel, hogyan hurkolja a rafiát, amivel kötözött.
Nos, a rajzoláshoz színes ceruzai is kellett, ami akkor a családban, csak a 10 éves TESTVÉREMNEK, BORIKÁNAK volt. Nagyon duzzogva adta oda Édesanyámnak, hiszen ha elkopott, nem mindig tudtuk pótolni. Ezért, nagyon vigyázott rá! Én, "önállóan" nem is kaphattam meg, csak ha véletlenül sikerült eldugnom, legalább egy grafit ceruzát. Amikor észrevette, mert természetesen feltűnt a hiány, csak valami furfanggal lehetett tőlem visszavenni. Nem is mindig sikerrel. Édesapám szerzett nekem egy indigós lila színű ceruza csonkot. Rajzoltam Én azzal is, de az nem adta vissza a természet színeit: a kék eget, a zöld füvet, a fák barna törzsét.
Történt egyszer, hogy a Testvérem otthon hagyta a tolltartóját. Fából készült, mindennek megvolt benne a helye! Radír, ceruza, körző, színes ceruza,tollszár, tollhegy...,megannyi KINCS !!!
"Gondolkodás" nélkül megragadtam a tolltartót, s csak az lebegett a szemem előtt, hogy a Testvérem, most nem tud tanulni, mert itthon hagyott mindent.
Leszaladtam a kapuba, nem szóltam senkinek! A kapun túl, ledobtam magamról a ruhát, s úgy PUCÉRON, 3 és fél évesen elindultam az iskolába.
A pucérság nem volt szokatlan, hiszen nyáron a paraszt gyerekek pucéran, mezítláb voltak legtöbbször. Édesanyám pedig nagyon haragudott mindig, mert nagyon sok szép ruhácskát varrt nekem használt anyagokból. Fodrokkal,csinos kis gallérokkal díszítette a ruhácskáimat. s nem értette, miért dobom le magamról állandóan. De hogyan mászhattam volna kerítésre, fákra ruhában!
Úgy, hogy irány az iskola----PUCÉRAN!!!
Az utat tudtam, hiszen Édesanyám mindig magával vitt, bárhová ment. Azt is megmutatta, melyik épületbe, melyik tanterembe jár az Én nagy Testvérem. Át a Kisvégen, a Szugoly kerengőjén is, s a szép templomunk után következett az iskola udvar. Két hatalmas nyárfasor között lehetett keresztül menni az iskola udvaron, ha a boltba ott akartunk menni. Az udvar közepén, balra állt az iskola legrégebbi épülete. Ha felmentünk a lépcsőn, a bejárati ajtó egy kis előteret rejtett. Ez ablak nélküli volt. Jobbra egy tanterem, szemben egy kis iroda, balra az Én testvérem osztálya. A kilincs olyan magasan volt, hogy azt még egy alsós is nehezen érte el, nem hogy egy három és fél éves.
De ha már ott vagyok, be akarok menni! Ezért a sötétben, kaparászni kezdtem az ajtót. Meghallotta ezt a TANÍTÓ NÉNI, Zsófia kisasszony, s kérte az egyik gyereket, nézze meg, miféle macska kapirgál ilyen sokáig. Az ajtó kitárult, Én megjelentem az ajtóban: pucéran, hurkás, kövér lábakkal. Megnéztem jól, hol ül a Testvérem, s egyenesen odatrappoltam hozzá.
----Te meg többet, ne hagyd otthon a tolltartódat!---- felszabadult, jó kedvű kacagás, csak a Testvérem ült döbbenten, vörösen a méregtől.
-----Gyere ide, kicsi SIMON hozzám! -szólt nagyon kedvesen a tanító néni.
Az ölébe ültetett, s én pucéran, büszkén végig néztem az osztályon, s nemes egyszerűséggel azt mondtam a nevetgélőknek:
- CSEND LEGYEN!
Máig sem tudom, ez hogyan jutott eszembe, csak onnan lehetett, hogy Édesanyám mesélte, hogy az ISKOLÁBAN, csendben kell lenni.
A gyerekek fetrengtek a röhögéstől, főleg az örömtől, hogy addig se kell hátra tett kézzel ülni.
- BORBÁLA! VIDD HAZA A KISTESTVÉREDET!
Ember még ilyen hamar nem tette meg ezt az utat. A Testvérem később elmesélte, végig rángatott az úton,már attól félt, hogy kijön a karom a helyéről. Szégyenében, vissza sem akart menni az iskolába...
Van úgy, hogy az ember életében vannak MEGHATÁROZÓ PILLANATOK! Én sokáig nem tudtam még, hogy miért vonzz az ISKOLA. Később rájöttem. Ezeknek a régi iskoláknak volt egy MEG NEM HATÁROZHATÓ kisugárzása. Az olajos padló illata,a kréta varázsa, a térképek, taneszközök gyönyörűsége! A 4-5 személyes padok ,a gyerek zsivaj...S a PEDAGÓGUS személye. Ma is példaképeim!
Boldog vagyok, hogy ez az iskola épület ma is látható.
Eredeti formájában ott áll a nyíregyházi SÓSTÓI FALUMÚZEUMBAN. Míg tanítottam, gyakran elvittem tanítványaimat kollégáimmal a Falumúzeumba.
Ilyenkor beültem a "helyemre": középső sor 4. pad, bal széle. Ez az ÉN helyem! A padomban ülve: néztem a hatalmas, fekete ajtót, a nagy magas kilinccsel...S láttam magam előtt egy KICSI lányt, aki belép azon az ajtón. S amíg él, mindig OTTHON lesz - a RÉGI ISKOLÁBAN...
Péter Juli
