Az UDUD fivérek Fehérgyarmaton - Udud István egy szatmári költő

„Micsoda név ez micsoda név ez istenem / Udud Udud nem ismerem / mondták sokan mondják ma is / pedig nem korcs ez nem hamis / udud ruszin szó egy madár / manapság igaz ritka már / a tarka búbosbanka hát nem kell szégyelnie magát / ruszin őseim Ududok rólatok semmit nem tudok / de viselem a nevetek amig vagyok …”

Nos, 75 éven át viselte ősei nevét Udud István költő, tanár és versmondó. Végrendelet című versében így ír a halálról: „Tudom, hogy egyszer én is meghalok... / abban bizakodom, hogy hirtelen...” Ez a vágya teljesült, mert kertészkedés közben hirtelen távozott. 1937-ben született a Szatmár megyei Jánkon [ma a szomszéd faluval egyesítve: Jánkmajtis]. Versei 1962 óta jelentek meg. Többnyire gyermekverseket írt.

Sokgyermekes, szegényparaszti családban született. 1955-ben érettségizett Mátészalkán, majd Egerben a tanárképző főiskolán magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett.

A tanári pályát 1958-ban Fehérgyarmaton kezdte. Négy év után, 1962-ben Cégénydányádon igazgatói állást kapott, ahol az igazgatói és a szaktanári munka mellett tanult is. 1968-ban az ELTE bölcsészettudományi karán magyar szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Visszaköltözött Fehérgyarmatra, ahol két évig a város művelődési osztályának vezetője volt. A fehérgyarmati Kölcsey Ferenc Általános Iskolából ment nyugdíjba 1997-ben.

Pályájának fontos része volt a tanári munkához szorosan kapcsolódó vers- és prózamondás. Nagyon sok verset tudott könyv nélkül. A vers- és prózamondás terén szép sikereket ért el. A versenyeken kívül állandó szereplője volt a különböző városi és egyházi rendezvényeknek, hol saját, hol mások verseit adta elő.

Versei az életről, annak örömeiről, bánatairól, az öregedésről, a szűkebb és a tágabb családról, a szatmári tájról és a szatmári emberekről szólnak. Költői hitvallása tömören csak ennyi volt: „szépet, jót, igazat írni felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt.”

Temetési búcsúbeszédében egy visszaemlékező ezt mondta róla: „…Hallom szavainak jellegzetes dallamát, a szatmári nyelv tiszta szépségét, ami egyénítette, a verskedvelő szavalók népes táborából kiemelte őt, és versmondóvá tette. Regionális és országos versenyeken lett diadalmas ő és a gyönyörű szatmári nyelv.”

Testvéröccse, Udud Nándor a fehérgyarmati Zalka Máté Gimnáziumban ( jelenleg Deák Ferenc Gimnázium) magyar tanárunk volt. Ő is könyv nélkül szavalt sok verset. Különösen József Attila írásait szerettük hallani tőle. A 45 éves érettségi találkozónkon közkívánatra el is szavalta az „Ódát”. Talán másodikos gimnazista voltam, amikor tagja lettem az irodalom szakkörnek, amit ő vezetett. Én akkor Egri Viktor, felvidéki magyar író egyik regényét olvastam el és arról számoltam be. Az „Égő föld” [1937] című regény a népvándorlás korának folytonos harcait mutatta be, ami izgalmas, érdekfeszítő olvasmány volt. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az irodalom helyett a történelem irányába fordultam. Tanár úr kérte, hogy olvassam el Dosztojevszkij: „Őrült” című regényét és hasonlítsam össze a kettőt. Hozzá is kezdtem Dosztojevszkij regényéhez, de hamar abba hagytam. Talán még éretlen voltam hozzá. De most, hogy szóba került, megyek is a könyvtárba érte.