Gelénesi gyermekként, 12 évesen éltem át a beregi árvizet, ezt a meghatározó élményt.

Gelénesi gyermekként, 12 évesen éltem át ezt a meghatározó élményt. Szüleink a gátszakadás előtt két nappal úgy döntöttek, hogy jobb, ha korábban elküldenek engem és a húgom Vásárosnaményba, édesapám testvéréhez. Ők otthon maradtak az utolsó pillanatig.

A fotó illusztráció/tarpa.eu

Épp a Kraszna hídon sétáltunk, amikor nagybátyám telefonált, hogy elindult édesanyámmal és a nagyszüleimmel, mert szakad a gát és át fogják vágni a 41-es főutat. Egymás után kezdtünk el sírni testvéremmel és unokatestvérünkkel. Nagyon féltünk, mert édesapánk nem jött, hanem több juhásszal együtt Barabás határába hajtotta a nyájunk. Féltettük az otthonunk is, mert nem tudtuk, hogy lesz e hova hazamennünk. 

Nagyjából egy hét elteltével mehettünk haza. Emlékszem, a hazaút olyan volt, mintha egy tenger vagy egy hatalmas tó mellett autóznánk. Mindenhol csak a vizet láttuk.

Gelénesbe érve a főúton mentünk végig, ahol nem láttuk nyomát az árvíznek. Azonban az óvoda melletti utca elején édesapám várt ránk traktorral, mert máshogy nem tudott volna hazavinni minket. Az egész Rákóczi utcán állt a víz.

A házunkhoz érve megnyugodva láttuk, hogy a Tisza csak a kerítésünkig jutott el és megmenekült az otthonunk. 

Én így emlékszem a tiszai árvízre. 

Kondor Katalin