Ülök és mesélek... Húsvéti történet, amikor még kislány voltam

Valaha réges-régen történt, amikor még kislány voltam. Lehettem úgy tizenkét éves, mikor költözés miatt új gyerekként kerültem egy számomra teljesen idegen iskolába.

Nem ismertem senkit, félénk visszahúzódó lányka voltam. Az órákon ott voltam ugyan de a gondolataim máshol jártak.. A régi iskolába, ahol a tanítónéni mosolygott rám, megsimogatott, ahonnan el kellett jönni.. Szünetben csak állam az udvaron, vártam hogy valaki oda jön hozzám vagy oda szól hogy gyere játszani, de nem jött nem szólt senki sem átnéztek rajtam. Rettenetesen egyedül éreztem magam, szinte fájt hogy annyira közönyösek velem.

Nehezen teltek az órák a napok. A tanító gyakran meg jegyezte hogy nem is érti mire kaptam addig ötösöket mikor végtelenül buta vagyok szíve szerint még kettest sem adna. Olyankor az egész osztály rajtam nevetett, én lehajtott fejjel megsemmisülve ültem a padban próbáltam a könnyeim vissza tartani ami nem mindig sikerült, sokszor égő lávaként folyt végig az arcomon. Senki nem sajnált senki nem vigasztalt, csak egy fiú.. Árpi.

Csendes vékony dongájú fiú volt. Hullámos szőke haja keskeny szája és kék szemei voltak.. Olyan halvány kék, folyton szomorú kék szemek. Ő se igazán beszélgetett velem de ha sírtam mindig oda nyújtotta a zsebkendőjét, és csak annyit mondott, hogy - ne sírj!

Tavasz volt, gyönyörű tavasz! Ünnepre készültünk Húsvétra. Édesanyám szépen kitakarított, mi húgommal segítettünk neki, megfestettük a tojásokat is vártuk a locsolkodókat. Korán reggel kiugrottunk az ágyból, felvettük a legszebb ruhánkat és izgatottan vártuk a locsolkodókat. Közben eleredt az eső de mi húgival felváltva szaladgáltunk a kapuba nézni hogy jönnek e már a fiuk. Egy idő után Édesanyám sajnálkozva jegyezte meg, hogy ebben az esőben nem igen jön nálunk senki sem.

Már - már tényleg úgy tűnt, hogy nem lesz locsolónk, de egyszer csak kopogtak az ajtón, és egy kis csoport élén betoppant Árpi. Besorakoztak a fiúk, köszöntek illedelmesen némi halk tanakodás után a legkisebb elkezdett verset mondani locsolkodni. Aztán a többi is ahogy illik. Árpi maradt utolsóként, elém állt úgy igazi férfiként kihúzta magát, előbb rám majd a távolba nézett, és elkezdett szavalni.

Ő nem csak mondta, hanem szavalta a locsoló verset, amit azok előtt senkitől nem hallottam, és mindezt úgy tette mintha egy nagy színpadon előkelő közönség előtt állna. A végén persze meg locsolt én meg zavaromban nem azt mondtam hogy köszönöm, hanem hogy szia. Szia mondta Árpi meglepődve és már fordult is ki az ajtón a többiek meg utána.

Édesanyám felkacagott héj - héj a tojás meg itt maradt kiáltott utánuk, kezembe nyomta a tojásos kosarat, - vidd! - lódított ki az ajtón. A fiukból kitört a hahota éreztem hogy ég az arcom oda tartottam Árpi elé a kosarat, vegyél mondtam. Akkor láttam először vidámnak az arcát. Belenyúlt és kivett kettőt.

Nesze ez még a tiéd te mondtad a legszebb verset adtam a kezébe még egy hímest és beszaladtam a házba.

Kiss Zoltánné Marika