Húsvéti kép nagyapámmal

Egy majdnem hatvanéves megsárgult fénykép akadt kezembe. Nem véletlen, épp a közelgő húsvét előtt. A képből ünnepi hangulat árad. Ülünk egy csipketerítős asztal mellett. A vázában tavaszi barka, a tányéron pár szelet kalács, poharakban nagyapám finom bora. Mögötte a megvetett családi ágy, és Jézus képe a falon. Abban az ágyban hallgattam lázasan mesét, és ott tanítottak meg imádkozni.

Mennyit néztem a fölöttem levő festményt!  A sötétedő éjszakában Jézus egy hegyen imádkozik. A Holdat szürke felhők takarták, jelezve a közelgő vihart. Ám Jézus arca nyugalmat, békét árasztott, ami elaltatott.

Nézem, ahogy átkarolom nagyapám. Fehér hajánál és bajszánál csak az én hatalmas maslim világosabb. Figyelmesen várjuk a fényképezés menetét. Nagyapám boldog büszkeséggel, én kíváncsian.

Ezeknek a családi fényképezéseknek történetük van. Miklós bácsi volt a falu fényképésze, akit mindenki Kukuci bácsinak hívott. Mindig percekig lépdelve állította be a felvételt, és a kattintásakor elkiáltotta magát: Kukuci! Ajak nem maradt mosolytalanul. Sokszor még könnyeztünk is a nevetéstől.

Érdekes, hogy ha nagyapámra gondolok, nem a kék szeme, mosolya, hangja jut eszembe, hanem a meleg keze. Vezetett, tanított vele. Biztonságban éreztem magam. Egy kettőnk közötti édes kötelék, ami beégette magát az örökkévalóságba. Most is érzem! Egy pillanat, egy megmagyarázhatatlan simogatás két lélek között, ami egy életre megmarad. Szeretet áradt a kezéből.

Emlékszem, ahogy húsvét vasárnapján együtt mentünk a templomba. Elővette ünneplő ruháját, csizmáját, kalapját, rám rózsaszín, fodros ruhácskát adtak. Indulás előtt leszakított egy-egy pézsmavirágot. Azóta szeretem a pézsma kesernyés illatát. Mindig ez a békés séta jut eszembe. Az istentisztelet alatt csak pillanatokra éreztem a templom hűvösét. A felcsendülő énekszó az orgona hangjával egybecsengve felmelegítette gyermeki testemet. ”Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik. Lelkem úgy óhajt Uramhoz, és hozzá fohászkodik” Ez volt a húsvéti ének, amit otthon úgy adtam elő: Énekeltek egy szarvasról, ami nagyon szomjas volt. Ment a patakra vizet inni. Nem tudtam miért nevettek…

Akkor is kézen fogva mentünk, amikor hosszú sétára hívott, hogy erősödjek, levegőn legyek. Vitt az örkei határra, ki a falun jóval messzebbre. Azt hittem, soha nem lesz vége a sétánknak. Amikor megszánta fáradtságom, kicsit megálltunk, és víz helyett a füves ösvény szélén szedett erdei szederrel csillapította szomjamat. Na, azt az édes ízt soha nem feledem! Volt, amikor haragudtam rá, mert becsapott. Azt nagyon nem szerettem.

Hunyadra hívott, én meg boldogan mentem, azt hittem érdekes lesz az utunk, erre aludni kellett, „hunyni”, és a háta mögül nem szabadulhattam. Csak miután végre elaludt, kecmeregtem ki nagy nehezen. Volt, hogy mesélt, hátha elalszom, hallgattam a szerencsét  próbálni induló szegény legényt, aki csak szentjánoskenyeret talált a tarisznyájában. Már felnőtt fejjel tudtam meg, hogy annyi köze volt a szenthez, hogy az a papsajt, amit a réten játszás közben kóstoltak a gyerekek.

Ölni tudtam volna szavaiért! Amikor már az iskolában azt tanultuk, a Föld kering a Nap körül, még bennem volt nagyapám ébresztése: Kelj fel, hisz már a hasadra süt a Nap! Álmosan pislogtam a küszöbről a Napra, ami csak értem kelt föl az udvaron, és csak azért, hogy ébresztgessen. Sokáig nagyapám szava volt a szent.

Milyen jó volt ott játszani nyaranta. Egyke lévén, magam játszottam, kitalálva ezernyi játékot. Ültem az eperfa tetején hangosan énekelve, hátha meghallják az utcán elmenők.  Téglaport tettem az ajtónk elé újságpapírba, remélve, a falusi nénik paprikának nézik. Szegény cicusnak levágtam a bajuszát, volt, hogy beöntést is kapott. Egy megtalált katona sisakjába, színes virágokból levest főztem a baromfiudvar összes tagjának. /Nagy háborúk folytak ott hajdanán./

A pince teteje volt a színpadom. Pléd-stólámban énekeltem és táncoltam a libáknak, kutyánknak. Ők voltak a közönségem. Ugatás, gágogás volt az elismerés. Volt, hogy kikaptam, mert Hektor kutyánk ette meg a finom vajas kalácsot. Élveztem, ahogy nagy szájcsattogtatással magasra ugorva elkapott egy-egy falatot. Édesanyám meg örvendett, hogy a rosszul evő kislánya végre három szelettel is visszafutott. Akkoriban még köpülték a vajat, és csak ünnepkor volt kalács. Éhesen finom volt a cukrozott olajos barna kenyér is. Utána meg a fáról megérett fehér eper. Versenyeztem a tyúkokkal, ki szedi fel hamarabb… Fogtam galambot a szomszéd ház tetejéről a bottal felállított kosár alatt, ahova kukoricát, búzát szórtam. Egy zsineggel megkötve a botot, elbújtam a tornácon, onnan lestem a galambokat. Hogy mérgelődtem, mert azok elszálltak, a tyúkok meg degeszre ették magukat. Jó volt lecsúszni a friss szénaboglya tetejéről, vagy a legnagyobb szalmaszállal eregetni a szappanbuborékokat.

Sok kedves játék, amire a kép emlékeztetett. A szülői ház, ami ha egyszerű is volt, de a szeretet, ami áthatotta, kitágította a teret. Amíg a szülő él, összefogja a családot, és együtt voltunk sok-sok ünnepen.

Egyszer mindennek vége lesz. Édesanyám korai halálát nagyapám csak két évvel élte túl. Nem minden öreg fa marad meg, ha levágják friss hajtását. Mesélték, végső elmenetele előtt pár órával még elkérte hajkeféjét, kis zsebtükrét, és megfésülte fehér bajuszát, haját. Rendesen akart megállni az Úr színe előtt…

Ezt a tulajdonságát én is örököltem. Nyugodj békében drága nagyapám!

Gál Tivadarné, Olgi

A szerző magáról:

Boldog ember az, aki a természet és a művészet szépségeiből merít erőt élete során. Az ilyen ember szinte mindig csodák között él, mert így is akar élni! Ilyen vagyok én is.

Nem tollforgató, csupán megfigyelő, gondolkodó vagyok, aki ha lát, hall, olvas valami szépet, azt szeretné minél több baráttal megosztani. Sok a történés, emlék életemben. Ezért kezdtem el írni.

Hiszek a művészet, azon belül a könyv, az írás varázsában, lélekjavító erejében. Hiszen, ha az utcán eléd áll egy kéregető koldus, talán felháborít, kikerülöd. Ugyanezt, ha egy könyvben olvasod, filmben látod, megkönnyezed.

Szülővárosom Kolozsvár, negyven éve Tiszaújváros az otthonom. Kozmetikusként dolgozom. Negyvenhárom éve férjezett, két felnőtt lányom és fiú unokám a szeretett családom.

Kezdetben szépészeti tanácsokkal láttam el a városi lapot olvasó hölgyeket. Témáim lassan emlékeim, életem történései lettek.

Írásaim a tiszaújvárosi Krónikában, a negyedévenként megjelenő borsodi Kaptárkövekben, az erdélyi Lugosi Hírmondóban és a Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin internetes oldalán jelentek meg.

Írásaimmal  szeretném emlékezésre, a szép új megélésére, szeretetre késztetni az olvasót.

Szeretettel: Gál T Olgi