Eszenyi Matula István: Kökény

Bogárfekete pulinak teremtette az Isten. Bár alig lett nagyobb egy termetes egérnél, mégis kitűnt a többi közül abban a szemrevaló, rackára hajazó göndör bundájában.

Mintha csak a Kiss Ferke csavart szarvú konok bárányai ellették volna kint a rideg homokpusztában, a maguk örömére. A kutyavilágban kemény törvények igazgatják a megmaradást. Nem ösmerik a testvéri könyörületet, -egy szabály van. Élni, túlélni, bármi áron.

Eleinte még megpróbált valahogy az anyja emlőihez furakodni, s hogy a többi erővel rendre kiszorította onnan, ...keserves panaszra emelte a fejét. A vékonyka tiltakozó nyüszítése felért egészen a gangos fehérre meszelt házig, oda, ahol minden dolgok ura és elrendezője, az ember élt.

Édesapám! Valami kiskutya nyüszög, kapta fel a fejét Rozika a hangra. Halljátok? Megkölykezett a Kormos!-nézett a búbos kemence előtt babázó húgaira. Megnézhetjük?

Ferke egyedül nevelte a három gyermeket amióta a Teremtő hirtelen elkérte angyalnak az anyjukat. Nehezen ment. A temetés után szótlanná, visszahúzódóvá lettek, vele is kerülték a beszédet, mintha része lenne az árvaságukban. Százfélét próbált, de hiába. Asszonyt a gyászév múltával sem hozott a házhoz, (bár néha igen érezte a hiányát, és neki tetsző is akadt,) de ha a lányaira gondolt, kihunyt benne a hirtelen lett parázs.

No. ...nem bánom, nézett végig rajtuk Ferke kedvtelve. De kapjatok magatokra valami meleget, mert mán foga van az időnek odakint. Esik a vizes dara, csak úgy kavarja ez a cudar szél. Úgy es dógom van a bárányokkal, ti meg addig elgyönyörködtök Kormosban.

A hodály deszkafala mellé kévébe rakott tengeriszárat óvatosan húzta félre,- ne keltsen oktalan riadalmat a kutyában. Itt vannak -e. Bent a jó melegben, mondta ellágyultan. Ne piszkáljátok, mert erőst' vigyázza őket.

Kormos morgott egy sort, de látva, hogy csak szeretni akarják, engedelmesen feladta előttük a kitelt bimbóit a kölyköknek.

Látjátok, ragyogott a szeme az emberekre. Ugye, milyen gyönyörűek? -és sorra mosdatta mindet.Hanem az az egy, nem mozdult. Csak feküdt erőtlenül az anyja hátánál. Vele mi van, miért nem eszik? kérdte Rozi. Gyenge, mondta Ferke. Tudja az anyja is. Mán, lemondott róla.

Miért? Nem szereti? Néztek rá a lányok. Szereti. Ugyanúgy mint többit, de ez nem életrevaló. Inkább azokat eteti. Nem könnyű kutyának lenni ebben a világban...ahogy embernek sem.

Akkor most meg fog halni? Vallatta az apját a legkisebb, döbbent szomorúsággal.Alighanem, felelte vontatottan Ferke. Erre szánta a sorsa. Mi meg, nem szólhatunk bele....pedig kár érte. Biztos jó terelő lenne.

Édesapám, szólalt meg hirtelen nagy levegőt véve Rozi. Mi hárman, felnevelnénk! Igaz? ...igaz. Csak ne haljon meg, mint édes, ikegte a legapróbb, és bebújt a kutyák mellé az alomba.

Kormos megszaglászta a kölykéért nyúló esetlen kezecskét, majd jóváhagyólag elfordította fejét. Mintha csak azt mondta volna, -vigyétek. Segítsetek neki, mert én nem tudok.

Ferkét felkavarta a gyermeki mozdulat, s beszéd. Jól van jánykáim, ölelte meg őket. Embernek es beválnátok, akárhun.

Milyen szép kékes bundája van, mondta Sárika, és a szíve melegére fogta a kis gombócot. Olyan, akár a kökény. Kökény? -nézett rá Ferke. Az es lehet a neve, ha megmarad. Mozog! Érzem hogy megmozdult, és nyalogat -nézett a kicsi megvidámodva a többire. No, akkor tegyetek érte, hogy éljen. Gyorsan! Az anyja alá, ahányszor csak kéri. Ha megerősödött, elbírja gyomra mán az erős bürgetejet es. Olyan kutya lesz belőle, de olyan, hogy csudájára jár tavaszra minden juhász a homokon! Meglátjátok.

A jó meleg konyhai kemencesutba egy puhára bélelt kasicába szállásolták be Kökényt, és minden lélegzetét lesték, amíg újra fel nem ébredt, -enni. Reggelig még háromszor vitték ki az anyjához, pedig megállás nélkül ömlött a sűrű hó. Ferke eleinte csak a fejét csóválta, mert nem bízott benne, hogy megéli az a szőrgombóc a másnapot. Aztán rá is átragadt a gyermekek eddig  ösmeretlen hihetetlen akarása, és viharlámpással a kezében taposta tisztára a derékig érő fehérséget előttük. Úgy mentek szép sorban, mint Jézust látni mentek valaha a Három Királyok.

Hajnal felé -elfáradva a reménykeresésbe, egymást édesden ölelve,- elszunnyadtak. És Ferke, a hosszú keserves hónapok óta, először tudta felhőtlen örömmel nézni az álmukat. ... ej, te Kökény, simogatta meg a kosárban pihenő apróságot. Nem es sejted, milyen ritka ajándékot hoztál ide magaddal.

Eszenyi Matula István