A lusta asszonyok vize

Volt valaha, majdnem mind a mesében szokott lenni, Ó Becsén egy aprócska termetű lógós bajuszú bácsi. Néki volt egy óriás hordója, nagy csapra ütve az egyik végében.

Valamelyik ügyes bognár mester, négy kerekes vázat épített alá, ellátta rúddal hámfával. És a bácsinak született egy vízhordó járműve, amit egy kistermetű hegyi lóval vontatott. Egyik oldalon egy vödör és egy nagy tölcsér lógott. a másik oldalán a hordónak egy rövid létra. Ez volt a vízhordó jármű teljes felszerelésben. És egy apró érdekesség, ami nagy barátságra vallott, a kis hegyi ló és a bácsi között.

A lónak igen, volt hámja, de nem volt zablás fejlője, sem gyeplője. Talán már azért sem kellett, mert gazdája indulástól, megállásig mindég mellette kullogott. Minden nap, vasárnap kivételével, kora reggel indult. Oda állította vízhordó járművét a „kétfolyós ártézi kút”- hoz, neki támasztotta létráját a hordó oldalának. A tölcsér is a tetején lévő nyílásba került. És a vödörrel megkezdte a bácsi az óriás hordó sárga vízzel való feltöltését. Addig sétált a teli vödörrel fel, fel a létrán, míg nem ömlött végig a víz a hordó oldalán.

Segédeszközeit megszokott helyükre rakta. Előkotorta zsebéből a papírját, dohányát, és rá pöffintett. Aztán oda sétált türelmesen váró lovához, megsimogatta nyakát pofacsontját. Majd megmarkolva a rudat húzásra rá szólt. Indulunk. És indultak a város járásra. A városnak azon részeit járni melyek távolabbra estek az ártézi kutaktól. A városunk lakosságának nagy része sárga vízzel oltotta szomját. Köszönve a több önfolyós, sárgás, jódos, langyos vizű közkútjainknak.

És ezt használta ki a bácsi, foglalkozásnak fejlesztve a lehetősséget, maga módján. Ezt tette család eltartó foglalkozásként. Ő lett a „lusta asszonyok vízhordója,” ahogyan ő maga is nevezte magát. Egész nap járta az utcákat, öblös hangjával jelezve érkezését. „Itt a lusta asszonyok vize, itt a sárga víz,” hangzottak figyelmeztetései. És jöttek az asszonyok a kannákkal, akik nem értek rá elmenni a kútra. Vagy éppen talán más elfoglaltságot találtak akár kifogásként.

És jöttek az asszonyok, megtöltetve vizes kannájukat ártézi vízzel leadva az árát, az öregember bőr zacskójába. Soha sem tudtam mennyiért árulta a bácsi a vizét, de egy - egy forduló után elég gömbölyű volt az aprópénzzel telt bőrzacskója a nadrágszíjon. És ha fogytán volt a sárga víz, újratöltés a kétfolyós kúton, és jött a még nem bejárt városrész. Türelmesen járta kisméretű lovával a várost, alsóvárost, újfalut, kutyahegyet, egész az esti órákig. Csak a déli harangszóra vett órácska pihenővel, jutalmazta meg magát és abrakos pajtását. Hogy a délutáni járathoz új erővel töltődjenek.

Voltak akik megszólták tevékenysége miatt. Hogy nem szégyelli magát, hogy vizet árul pénzért. Hiszen a víz az egész város népének ingyen jár. „ Ez így igaz ( mondta a bácsi, ) csakhogy ahhoz venni kell a kellő fáradságot, hogy a kannáját valaki ott töltse fel ahol én a hordómat. Aki viszont ettől mentesülni szeretne, annak esetleg nálam van erre lehetőssége. Éppen ezért az én vizem a „ lusta asszonyok vize.” És biztos vagyok benne, hogy kevesen mások ürítik ki a vizes hordómat. De mondok egyet.

Eljön még az idő amikor vagyonba fog kerülni a víz, és sokan meg sem tudják majd fizetni.” Fejezte be mondókáját a nagybajuszú vízszállító bácsi. Megsimogatta hű lovának pofacsontját és rászólt, „ indulj.” És mentek, és vitték „a lusta asszonyok vizét,” utcáról utcára.

Agócs András