Egy hospitálás emlékére 47 év után II.

1970 - 1973 közötti időszak életem legszebb, legfelhőtlenebb időszaka volt. A Nyírség fővárosában  Nyíregyházán a Sóstói – erdő szomszédságában az akkor vadonatúj tanárképző főiskola egybe építve kollégiummal, ennek az építészeti csodának és környezetnek a lakója lehettem.

Ez volt a Bessenyei  György Tanárképző Főiskola. A tanítói szakra jártam. Orosz nyelvi speciális kollégiummal kiegészítve.  Itt minden a hallgatók kényelmét, fejlődését szolgálta. Lehetett nyugodtan tanulni, informálódni a világ dolgairól, kikapcsolódni. Készülni a hivatásra, kulturális közegben tájékozódni, különösképpen nappali tagozaton, ahova én is jártam.

Tanulásunk folyamán az elmélettel párhuzamosan hospitáltunk is a gyakorló iskolában. Ez óriási tanulási lehetőség volt. Megfigyelni, tanulni, hogy hogyan kell tanítani. Láthattuk, hogy a gyakorlóiskolában tanító kiváló pedagógusoknak milyen a személyiségük, gondolat, érzelemviláguk, hogyan tervezik az órák tartalmait, hogyan tették színessé, érdekessé a kis nebulóknak. Hogyan motiváltak, hogy ne külső kényszer legyen a tanulás ösztönzője a gyerekek számára, hanem belülről jöjjenek az indítékok a tanulás iránt. Ezek óriási élmények voltak. Hospitálási naplót vezettünk, a látottakról, ahol bizonyos megfigyelési szempontokra kellett fókuszálni, majd át kellett adni a hospitáló órát vezető tanárnak, aki ellenőrizte, hogy a látottakat hogyan értelmeztük.

Tisztán emlékszem egy rajz órára harmadik osztályban. A modell egy szerszám, egy festőspakli volt. Ehhez tudni kell, nem sok készségem van a rajzoláshoz. Mindig csodáltam azokat, akik tudnak. Azt a látásmódot, tehetséget, képességet, ahogyan a sík lapon a három dimenziót érzékeltetik vonallal, tónussal, színekkel és létrehozzák a csodát.

Ezen a rajz órán egy kevéssé ismert festőeszközt ismertek meg a gyerekek és mi is. Megtudhattuk, hogy ennek az erősebb és nagyobb változata a kőműves szakmában is használatos. Szó volt a szerkezetéről, az összetett anyagokról, a felépítésről, a főbb arányokról. Majd eléjük téve a kézi modelleket, a fény- árnyékokról is szó esett. Meghatározták a nézőpontot, amely képiessé tette a formát. A technika ceruzarajz volt.

Nagyon gondos, alapos, részletes elemzés után hozzákezdtek a rajzhoz.  Folyamatosan dicsérte a gyerekek munkáját. Óra végén egy kiállítást rendeztek az osztályban. Oszloponként kiálltak a gyerekek a rajzaikat maguk elé tartva az osztály elé, egymás mellé. Akik a helyükön maradtak, elmondhatták a véleményüket, hogy a kiállítottak közül nekik melyik tetszik a legjobban és miért. Mindez számomra új és nagyon érdekes volt. A hátsó padban ültem és én is rajzoltam egy nem akármilyen spaklit. Szóval volt sikerélményem. Lehet, hogy azért maradt meg bennem örökre.

Eltelt 47 év. 66 éves voltam 2019-ben, amikor Nyíregyháza város Megyei Könyvtárában egy nőnapi ünnepségen vettem részt.  Író Nők   ---   Női írók.  Ez volt az ünnepi köszöntő témája. Az élet hihetetlenül nagy rendező. Az előttem lévő sorban ült éppen előttem az egykori rajz órát tartó H. Németh Katalin. Kissé bátortalanul megszólítottam, bemutatkoztam, mondtam a nevemet, azt, hogy nyugdíjas, vidéken élő pedagógus vagyok és emlékszem egy rajz órájára, ahol a spaklit rajzolták. Nagyon meglepte, hogy valaki emlékezik rá, de főleg az, hogy arra is emlékszik az a valaki, hogy akkor Ő mit csinált azon a tanítási órán.

Majd beszélgettünk. Ő híres grafikusművész lett. Könyveket is ír. A mai napig alkot. Nyíregyháza művészeti életének élvonalában hosszú – hosszú évtizedek óta kimagaslik, kiemelkedik. 2008-ban Szabolcs – Szatmár – Bereg – Megye  Prima díjasa, a legjobbak közül is a legeslegjobb grafikus. Azon a hospitáló órán 47 évvel ezelőtt, azt hiszem, hogy már akkor ráéreztem, hogy nem akárkinek, nem akármilyen rajz óráján ültem én ott akkor.

Magamról is ejtettem néhány gondolatot. Nyugdíjas koromban életem bizonyos területein kihunytak a fények. Nincs az élettel, nyüzsgéssel teli iskola, ami az életet jelentette számomra. Már nem járok a városi énekkaromba sem, ahol 18 évig az alt szólamot erősítettem, amellyel beutaztuk Európa számos országát.

Ez a valami az én életemben az irodalom, ami úgymond ,,beszippantott”. Szellemi és kulturális élményekkel próbálom teljesebbé és gazdagabbá tenni pihenő éveimet. Novellákat írok saját kedvtelésemre. Megajándékoztam  Tanárnőt  első kötetemmel.  Aztán kértem, hogy rajzoljon Nekem egy spaklit, olyan H. Németh Katalinosat. Azt az örömet, amit szerzett vele számomra, leírhatatlan.  Delacroix francia festő a romantikus festészet egyik legnagyobb alakjának híres mondása: „A kép első kötelessége, hogy ünnep legyen a szem számára.” Azt gondolom, hogy H. Németh Katalin spakli rajza egy csoda, örök ünnep, emlék az én szemem számára, amely egész életemben végig fog kísérni.

Az élet az már csak ilyen. Tartogat olyan meglepetéseket, élményeket, amelyek szinte hihetetlenek, minőségiek és az a tulajdonságuk, hogy erőt adnak és tovább visznek.

Kremniczky Károlyné