Agócs András, emlékeimből: Az aratás.

Az égen mind ott voltak a csillagok, és a Hold vastagon szórta sugarát. A távolból egy tanyai kutya ugatása hallatszott. Talán egy rókát ugatott aki megkörnyékezte a tyúk ólat. Időnként egy bagoly huhogással, csatlakozott távoli hangjához.

A fotók illusztrációk!

És mi, édesapámmal már baktattunk a török kövesúton, a búza tábla felé. A hátunkon vállunkon, kezünkben megrakodva batyuval, szeltük az utat. Édesapám jó előttem haladt, néha hátra szólva. "Gyere fiam, gyere, mindjárt oda érünk." Igyekeztem a sarkába lenni, álmos fejjel kábán baktattam utána. Nehezen ment, nem is tudtam beérni. Korán ki kellett érni.

A kötelet még harmaton meg kellett csinálni, amíg még a búza szalma puha volt. Kiérve a búza földre, gyorsan lepakoltunk és máris csavartuk, vagy kötöztük a kötelet. Ha szép hosszú volt a szalma akkor kötöztük, ami gyorsabban ment. Mire a felkelő Nap felszárította a harmatot, készen volt a napra szükséges kötél mennyisége.

Édesapám felszerelte a kaszáját, addig én reggelihez valót pakoltam elő. Házi kenyér amit édesanyám sütötte, mellé szalonna hagyma, hajába főtt krumpli. Néhány falat gyorsan, csak hogy jól kezdődjön az aratás. És amíg a hűvösbe pakoltam az elemózsiát és a vizet, már harsogott is a búza szalma édesapám éneklő kaszája alatt.

A szélesen lekaszált rendet a takaró ráfektette a mellette még álló búzára. És akkor jöttem én a sarlóval, én a marokverő. Merthogy ez volt a neve a sarlóval szedő kéve készítőnek. Nem tudom miért volt az a neve, hogy marok verő. Egyet sem láttam, hogy verte volna markát nem volt ott idő tapsolásra. Elterítettem a kötelet, a sarlóval tele szedtem nyalábomat, és a kötélre tettem. Ez volt a fél kéve. És így végig a rend hosszán fél kévéztem. Ez volt egy elő, amit a kaszás határozott meg. Egy kis gyakorlat és sok igyekezet kellett ahhoz, hogy ne maradjak le a kaszás után.

Édesapám nagyon tudta biztatni kaszáját. És a második rendből kiegészítettem a kévéket. Amit a rend végéről vissza felé jövet édesapám bekötözött. Én meg útközbe vissza felé eldobáltam a következő sornak a kötelet. Édesapám nagyon oda figyelt, hogy ne legyen üres járat, mert a késleltette a munkát. Dél felé, amikor a nap már jó magasan járt, és mind jobban égetett melege, megálltunk delelni.

Ekkorra már igen szép táblát levágtunk a búza földön. A kévékből két három keresztet raktunk, annak sovány hűvösében fogyasztottuk el a már jóleső ebédet. A menűben nem nagyon volt változat. A lényeg az volt, hogy ne éhen dolgozunk. Gyorsan össze pakoltam, és még édesapám megkalapálta kaszáját én a kereszt hűvösében pótoltam a korán kelést. Őrült nagyokat tudtam horpasztani a kasza egyenletes pengés mellett. Még ha azt fűszerezte egy kis pacsirta ének a magas bárány felhős égről.

Az ébresztő mindég a kalapálás vége volt. Mire a kasza nyélre került én már talpon voltam. Új erővel neki lendültünk. Csak úgy dőlt a búza. Vágtuk, szedtük, kévéztük. Mind nagyobb lett a tarlós rész. Szúrt a szalma, bökte a bokát a tarló, izzadtunk, csípett a por, és a nap lassan haladt az égen. Estefelé már igen sok kéve várt további sorsára. És ezt meg is kapták. Elkerülve újra egy üres járatot, visszafelé jövet a renden előre, össze húztuk a kévéket az elkövetkező keresztezéshez.

A bekévézett búzát meg kellett védeni az esetleges esőtől. Meg úgyis meg kellett volna csinálni. Hát amint puhult a szalma össze is kereszteztünk. A kasza és a bőgő segítségével édesapám kunyhót készített az egyik kereszt tövében. A kaparék búza szalma, a suba, a nagykabát, pokrócból elkészült a vackunk ahol majd alszunk. Pár falat jó késői vacsora aztán, gyors alvás mert korán kell kelni.

Újra jön a kötél készítés, a reggeli és további örömteli imádott aratási munkálatok sora. Voltak helyenként jó ledőlt szakaszok, vagy jó acatos részek, de ez részei voltak az aratási élvezetnek. Ilyenkor egy kissé rázós volt, mert a szalma össze volt kavarodva, az acat meg természetétől adódva igen szúrós volt. De meg kellett csinálni. Szerencsésebb esetekben édesapám kaszálás közben rátalált egy - egy fácán vagy fürj fészekre. Ilyenkor ha tiszták voltak a tojások előkerült a zsákból a lábos. Felséges ebéd vagy vacsora készült. Amíg Én friss vizet hoztam a közeli tanya gémes kútjából, hagymás szalonnás rántotta várt. Erre nem sajnálta soha sem az időt édesapám, amivel máskor mindég spórolt.

No meg ha közel voltunk a tanyához, loptunk egy fél órácskát ebéd utáni munkából. Meglátogattuk a kerítés mellett növő cigány meggy fákat. Jó esett a szalonnás gyomornak egy kis édes savanykás gyümölcs. És mind több kereszt díszítette a tarlót. Minden este mikor már puhult a búza szalma, következett a keresztbe rakás. Majd a kaparék összetakarítása. És csak utána jött a pár falat vacsora, majd az alvás.

Mindég gyorsan elaludtam, tudván, hogy nemsokára jön az ébresztő. Újra harmaton készültek a kötelek a következő napra. Soha sem voltak hosszuk az éjszakák. Talán pont ezért a hosszabb napokért lettek tömörebbek az aratási emlékek. Azért mindég nagy öröm járta át lényemet amikor az utolsó kaparék kévét a kereszt tövéhez nyomtuk. Tudta, hogy a haza felé út már gyorsan megy, ( sokszor négy öt nap után). Még a batyunk sem volt olyan nehéz mint kifelé. Igaz az élelem súlyával kevesebb is volt.

És jött a nagy tisztálkodás, a tanyai gémes kút vályúja melletti néha gyors mosakodás után. Édesanyám gyorsan készítette a főttet az aratóknak. Jött egy nagy ágyban alvás, bár sokszor hajnalban indultunk az új búza táblára. Néhány hétig tartott az aratás, először az árpa majd a búza. Egyik tábla búza után jött a másik. Amíg csak volt talpon búza mi arattunk. „ A fejadagot meg kell keresni," szokta mondani édesapám. És mi azt meg is tettük tisztességgel. Nem árultam el soha, de örültem mikor mind több arató gépet vásároltak az emberek. Így mind kevesebb volt a kiskaszás aratás. Mert a kiskaszás aratás után következett az arató gép.

Először csak ló utáni, később traktor utáni kévéző arató gép. Meg időközben befejeztem a szakközép iskolát és csak két hetem volt az aratásra édesapámmal. Ő is idősebb lett, már más módot kerestünk a fejadag megkeresésére. Édesapám még sokáig utána csépelni ment, ismert pelva kazalos volt. Azt mondták kevesen tudták úgy megrakni a pelva kazalt mind Ő. Azt kell mondanom, hogy nehéz hetek voltak az aratási hetek. Mégis voltak emlékezetes szépségei, amelyek manapság időnként hiányoznak.

A pacsirta ének, a fürj tojás jóleső ebédek, a búza földi alvások. Sok más rég meg nem ismétlődő dolog ami az aratással elmaradt. Ma nincs anyám sütötte házi kenyér, ami még ötödik nap is finom volt. A nap melegétől csepegő szalonna. Nincs déli kasza pengés ami elringatná sokszor elfáradt lelkünket. Nincsenek cigány meggyel szegélyezett tanyák. A szálásokon istállóban alvás az illatos szénában.

Néha igen keservesen éreztem magam akkor, de most sok minden hiányzik. Hiányzik abból a mégis csak szép elmúlott világból.

Agócs András