Egy tragikus nap

Tegnap Barabás és Tiszaadony között autóztunk hazafelé.  Az úton van egy 3 km-es egyenes szakasz. Ennek az útnak a végén 40 évvel ezelőtt  a Simsonommal - mindig lépésben haladtam.

Itt halt meg a BARÁTNŐM, iskolatársam, falubelim: MÁRTA, halála, ma is feldolgozhatatlan számomra.

Én 1970-ben azért is választottam TISZAADONYT, mert itt volt téesz elnök Kun Pista bácsi. Annyira rossz volt a közlekedés Adony és Barabás között, hogy először be kellett utaznom Vásárosnaményba, s onnan ki Tiszaadonyba.

Hétfőn reggelente, ez hajnali felkelést jelentett télen, a sötétben nem mertem leszállni a tiszaszalkai elágazásnál. Akkor még nem volt ennyi jármű, hogy lett volna mit lestoppolni.
Ezért, gyakran segített az Elnök bácsi: utaztunk lánctalpassal, zetorral, Volgával, teherautóval.Visszafelé ugyanígy.

Nagyon szoros barátság volt Édesapám és Pista bácsi között, hiszen Édesapánk életét Ő mentette meg a háborúban. Pista bácsi szakaszvezető volt, s Ő kijárta, hogy Édesapánk ő mellette maradhasson. Így lett fedett szállása, ennivalója, viszonylagos nyugalma...Ameddig nem estek fogságba.

A két férfi tartotta is a barátságot együtt. Pista bácsi, ha otthon volt, gyakran jött hozzánk édesapám finom borát megkóstolni a cimborákkal, így természetes volt, hogy lányával, Mártival, mi nagyon jó barátok lettünk.  Őszi születésű volt, így egy évvel lejjebb volt az általánosban, s a gimnáziumban is.

Még szorosabb lett a barátságunk, amikor idejött férjhez Tiszaadonyba. Két tündéri kisfia volt: Zoltánka és Jánoska. Itt laktak, a téesz egyik szolgálati lakásában. Gyakran felkerestem Őket, összetartottunk, mint barabásiak, akiknek már itt van az otthona!

1973. decemberében hideg volt, nem tudtam motorral közlekedni. Elmentem Rácz Jani bácsihoz, tüzelő olajat venni, de sajnos, nem volt. Indultam Mártihoz, melegedni. Ő mondta, hogy szívesen ad nekem egy kanna olajat, mert Ők, nem régen vettek.

Ez egy pénteki nap volt. Játszottunk a gyerekekkel, majd megjött Pista bácsi, aki  mondta, másnap megy haza zetorral. Szívesen elvisznek. Szalontai Károly bácsi értem jön az iskolához. Nem először utaztunk 3-an a zetor fülkéjében. Örültem nagyon. Ugyanígy jöttünk volna vissza...

Hazaérkeztünk szombaton. Vasárnap nyugodtan ebédeltünk a családdal, amikor megérkezett a sógorom, Pável Gyula. Pista bácsi szomszédjában laktak. Sírva, ólomszürke arccal mondta:
- Meghalt Kun Márta! Felborultak a nagy úton.

Soha sem felejtem el azt a döbbenetet, fájdalmat, pánik érzést, ami akkor átjárta az egész testemet, lelkemet.
- Nem! Nem lehet! Biztos tévedés!

Sógorom elment, hogy vigasztalja a Testvéremet is, aki szintén imádta Mártát. Később együtt jöttek vissza Sógorommal, s elmondták, amit hallottak. Mártiék aznap nem készültek haza, Barabásba. Egy hirtelen gondolat, hogy vigyék el a Nagymamához a két gyereket ebéd után. Beültek a Moszkvicsba: János, Márta, a két pici gyerek, a szomszéd Ernő bácsi és annak kislánya Csilla.

Márta az első ülésen fogta a picit, de az elaludt, s hátra adta Ernő bácsi ölébe. Elhagyták a Kanális-hídat. Lassan mentek, mert csak egy nyom volt a megfagyott hóban. Alig mentek 400 métert, volt egy bekötőút, ahol ellenkező bordázás is volt a hóban.

A keményre fagyott jég megdobta a kocsit, s az forogni kezdett. Márti nagyon megijedt, kinyitotta a kocsi ajtaját, s ki akart ugrani. A kocsi kezdett belecsúszni az árokba. Az árok nagyon mély, és V alakú volt. Márta a kocsi és az ajtó közé szorult. A kocsi pedig beékelődött az árokba. Semmilyen emberi erő nem volt elég, hogy ki tudják szabadítani a vas szorításából. Ernő bácsi szaladva indult a falu felé segítségért. Nem volt még mobiltelefon, nem volt semmilyen forgalom akkor még !!!

Mindent elkövettek, ember feletti erőt kifejtve, sajnos nem tudták megmenteni. A család minden tagja belerokkant ebbe a tragédiába. Nem volt olyan ember, akit ne rázott volna meg a tragédia. Mártiért jajongott ,sírt mindenki: ismerős és ismeretlen egyaránt.

Napokig csak sírtam, dolgozni is alig tudtam.
Mindenkit sirattam. Mártit, aki egy gyönyörű 23 éves fiatalasszony volt. Szép, és nagyon fiatal. A két gyereket: a 3 éves Zoltánkát, a 11 hónapos Jancsikát. A Férjet, aki imádta Feleségét és gyermekeit. Az Anyát, Apát, akik emberi szóval el nem mondható fájdalmat éreztek. A Testvért, akinek élete már sohasem lesz a régi!

Gyakran járunk azon az úton. Évekig csak lépésben mentem a nagy cseresznye fánál, ahol a tragédia történt.Még ma is gyakran eszembe jut.

Tudom, hogy a gyermekei sokat gondolnak rá. Én mindig odamegyek sírjához a barabási temetőben, s látom a virágokat. A síremléken egy fénykép: egy gyönyörű fiatalasszonyról...

Péter Juli

                "Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
                 Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.