Két szomorú történet az ukrán-magyar határról

A háború kitörése óta, mint vásárosnaményi lakos folyamatosan járom a határátkelőhelyeket, próbálom fotókkal dokumentálni a határ menti eseményeket.

Tiszabecs a háború kitörése után 3 nappal, február 27-én.

Ma Beregsurányban és Barabásban jártam, az első történetet a Máltai Szeretetszolgálat egyik surányi önkéntesétől halottam.

Az édesanya a virgonc, kb. 3 éves kisfiát így próbálta csitítani: "Megígérted apukádnak, hogy amíg nem találkozunk újra, te leszel a férfi a családban." Az önkéntes elmondta, nem bírta ki könnyek nélkül

A második történet Barabásból van, a családtól, két középkorú és egy fiatalabb hölgytől kérdeztem, honnan érkeztek. Az egyik hölgy válaszolt, Odesszából, de előtte Zaporozsiából, ahová 2014-ben költöztek Donyeckből, az ottani háború elől. Folyamatosan költöztek nyugat felé a háborúk elől és jelenleg nem tudják hová mennek... talán Németország, vagy Spanyolország lesz a cél, nincs rokonuk Európában.

Kérdeztem, vissza mennének-e Donyeckbe ha vége van a háborúnak, egyértelműen nemmel válaszoltak, mert nem csupán a háború miatt menekültek el a szakadár területről, hanem a körülmények miatt is. Úgy mondták, jelenleg Donyeckben olyan élni, mint valaha a szovjet időkben, de várják a háború végét hogy hazamenjenek Ukrajnába, az az ő hazájuk. 

Ez csupán két történet, a napi több ezer határátlépőtől, akik autóval, buszokkal, vonattal vagy éppen gyalog várnak neki Európa valamelyik országának, anyák gyermekekkel, idős házaspárok, családfők nélküli 2-3 generációs családok célokkal, vagy már célok nélkül.