Amikor a Tisza kiszáradt - Éhínségek Szabolcsban, Szatmárban, Beregben

Az éhezés már az ősidőktől kezdve jelen volt az emberiség történelmében. A hadjáratok közötti időben éhínségek tették próbára az embereket. Éhínség sújtotta a lakosságot az időjárás viszontagságai miatt is. Egy-egy csapadékos, hűvös nyár miatt csökkent a gabonafélék terméshozama, ami miatt a népesség nagy része éhezett.

Az aszályok is okoztak éhínséget, ami mindig csak az ország egy-egy területét sújtotta. Például a 18. század második felében, az ország északkeleti részén, Bereg vármegyében fordult elő éhínség. Az 1791–1794-es aszályhullám olyan erős volt, hogy a Tiszán száraz lábbal is át lehetett kelni. Magyarországon a jobbágyság élelmiszer tartalékokkal nem rendelkezett, így két-három egymást követő esztendő rossz időjárása tragikus következményekkel járhatott egy-egy vidékre.

A kállósemlyéni ínségdombi kilátó történte is egy ilyen ínséges időszakról szól. Abban minden forrás egyet ért, hogy azon a nyáron, amikor építették, akkora szárazság volt, hogy a kállói határban minden vetés elpusztult. A jobbágyok, szegényparasztok kamrái üresen álltak, az emberek éhségükben a mocsári növény, a sulyom lisztes gumóit rágcsálták. [A sulyom vízi növény. A magját még zölden begyűjtötték, megpucolták, majd a magot lisztté őrölték. Ezt az édeskés ízű lisztet használták főzésre az éhezők.]

A kiskállói Kállay család magtárai tele voltak gabonával, ezért az éhezők Kállay Ferenc földbirtokoshoz fordultak. Kérték, adjon egy évre való búzát, hogy kenyerük legyen. A földesúr adott is, ám nagy árat kért a gabonáért. A kapott terményt a következő évben meg kellett adni, vagy az értékét ledolgozni. Egyes források szerint kamat fejében pedig összehordatott egy homokdombot, és annak tetejére kilátót építtetett. Hogy a homok hordásával ne fárasszák a drága igásállatokat, emberi erővel hordatta össze.

Az éhező nép talicskákkal, mosóteknőkkel, szakajtókkal, köténnyel hordta a homokot, amíg a 12 méter magas domb felépült. Azóta ez a szegénység, a kiszolgáltatottság emlékműve.

Az utolsó „hagyományos” ínség 1863-ban sújtotta Magyarországot. Az Alföldön a rendkívül aszályos évben a szokásos termésnek alig egytizedét takaríthatták csak be. A rossz termés ellenére azonban éhhalál már nem fenyegetett, mert az egységes belső piac, az út- és vasúthálózat kialakulása után többé nem fordult elő (természeti okokból eredő) tömeges éhínség.

Éhínséget járványok is előidézhettek. A lakosság 20 százalékának elvesztése után nem maradt ember, aki a földet megművelje. A legsúlyosabb demográfiai veszteséget 1831-ben szenvedte el Bereg vármegye, de az egész ország is, az első nagy kolerajárvány idején. A betegség Indiából indult ki, majd az 1820-as évek végén az orosz-perzsa háborúban részt vett cári hadsereg hurcolta Moszkváig a fertőzést, majd kereskedők és a lengyel felkelés ellen küldött orosz cári katonaság révén jutott el a magyar határ közelébe.

Galíciából máramarosi fuvarosok hozták át a ragályt, majd sószállító tutajosok terjesztették el végig a Tisza mentén. Az egészségügyi hatóságok a pestis ellen alkalmazott rendszabályokkal [útlezárások, karanténok] próbálták megállítani, sikertelenül. Az „epekórságnak” nevezett kolera 1-3 napos lappangás után tört ki, és a magas lázzal kísért hányás és hasmenés következtében kiszáradt, görcsökben fetrengő betegek nagy része 24 órán belül meghalt.

A helyzetet súlyosbította, hogy a hatóságok gyógyítónak hitt bizmutport szórtak a kutakba ám a járvány ennek ellenére tovább terjedt. Ennek hatására tört ki a magyar történelem utolsó jobbágyfelkelése.

Kazinczy Ferenc egyik levelében így írt: „…Munkácsról érkezett hírek szerint, a’ sót Máramarosból Tokajba szállító Oroszok és Oláhok a’ cholerát Ugocsában elterjesztették. Utána küldöttek a’ mirigyeseknek, közzűlök elfogattak; némelyíke, félvén a’ bajtól, megszökött, ’s a’ bajt Szathmárban (nevezetsen Cseke helységben, hol a’ mi Kölcseynk), Szabolcsban, Beregben elterjesztette.”

Kölcsey írja 1831. július 2-án Szatmárcsekéről: „…a veszély már észre nem véve, előre is sajdíthatva Beregnek s a mi Szatmárunknak Tiszamelletti helységeiben hirtelen jelengette magát. Megyénknek eddig négy helyeiben történt halálos jelenés: Csécsén, Kóródon, Kisarban, és legnagyobb mértékben Csekén…”

Kazinczy Legkisebb gyermeke, a későbbi aradi vértanú Lajos (ekkor 11 éves) is elkapta a kolerát. Lajos meggyógyult, édesapja azonban nem tudta legyőzni a kolerát. Az 1831-es kolerajárvány áldozatainak száma Magyarországon 250 ezer fő volt.

A témáról bővebben Vámosatya honlapján (www.vamosatya.hu) lehet olvasni.

SzJJ

A Cikk Vámosatya önkormányzata és polgármestere hozzájárulásával készült.