Péter Juli: A trianoni határ mellett születtem

Miért választottam ezt a témát? Barabás községben születtem 1949-ben. Egész eddigi életemet a határ közelében töltöttem. Gyermekkorom csodái közé tartozott a Barabási-hegy, amelynek szépségével ma sem tudok betelni.

Órákat ültem a hegy különböző pontjain, ahonnan tiszta időben láttam a naményi Tisza-hidat, a munkácsi várat. Láttam a szomszédos települések templomait. A szememet legjobban az államhatár vonzotta. Szomszédunk a Szovjetunió volt. A határ sok furcsaságot rejtett. Önmagában is rejtély volt.

A véletlen úgy hozta, hogy a hegy Tipéd nevű részen a magyar terület UTOLSÓ szőlője a családomé volt. Ezt a területet a régi tulajdonosáról „a Kuné”-nak neveztük. Édesapám büszkesége, a saját szőlő! Az élet játéka, hogy a hegy túlsó oldalának az utolsó szőlője is háztáji területként a családomé volt. A mezőkaszonyi strandhoz 500 méterre.

A kárpótlások között meg a Tipéd alján, az utolsó Zalagyöngye 400 öl már személyesen az enyém volt. A szőlőnk utolsó sora mellett már a határkövek álltak, és állnak. Előbb a piros-fehér-zöld magyar kő, szemben vele a Szovjetunió piros-zöld jelzésű határköve. A kettő között egy kisméretű fehér oszlop. Addig tartott Magyarország. Utána következett a senki földje. A senki földjének rendben tartásáról a két állam gondoskodott. Ezután egy kb. 5 méter széles szántás következett. Ezt frissen boronálták szinte naponta, ahogyan az időjárás engedte. Ezt a munkát csak a szovjet fél végezte. Mellette egy füves, szűkebb terület, ezen haladtak a szovjet határőrök.

Szemükkel vizsgálva, nem látnak-e behatolási nyomokat? A katonai gyalogút mellett egy kb. 2 méter magas drótkerítés, melynek tetején még legalább 2-3 soros szögesdrót is feszült. A kerítéshez jelzőrendszer is tartozott. Bárki hozzáért, a mezőkaszonyi laktanyából kiindult a katonai jármű, s máris ott termettek a szovjet határőrök. Erre igen ritkán került sor, hiszen sem onnan, sem tőlünk nem akart átszökni senki.

Néha a vadak űztek tréfát a katonákkal. Nemcsak a hegyen futó határt ismertük jól, hanem Barabás északi pontját is, ahol a cséplések idején a gabona kazlak egy része a határ közelében volt. A község keleti részén, a Bégányi –heggyel szemben lévő Sárvirág nevű kaszálón gyakran forgattunk, gyűjtöttünk diákkorunkban az Állami Gazdaságnak közvetlenül a határ mellett.

Valamikor itt vezetett a Beregszászba menő forgalmas földút. Itt található a Királyok hídja. A köznyelv a „Királyok hidjának” nevezi. Most tudtam meg, hogy a szomszédos nagybégányiak Bagdáncki-hídnak hívják. Valószínű az építtetőjéről, az akkori földesuráról kapta a nevét. Múltunk gyönyörű „építménye”. Segítette a szekerek, a lovasok, az állatok útját Beregszász irányában, hiszen vízben, mocsaras területben bővelkedett ez a hely.

Következik a Dédai erdő, melynek közepén csak szántás van, kerítés a vadak miatt nincs. A Dédai erdőt minden embernek látnia kellene egyszer tavasszal: hóvirág és kacsavíri szőnyeg sok-sok négyzetkilométeren. Mi ezt az erdőt: Szilas-erdőnek nevezzük.

Ahogyan nőtt az értelem bennem, egyre jobban foglalkoztatott az a tény, hogy a határ másik oldalán is magyarul beszélnek, magyarok élnek, de a neve: Szovjetunió. Nem mindig volt válasz a kérdéseimre. El kezdtem kutatni a szülőfalum múltját. Én már gyerekkoromban megismertem a határ minden pontját, akkor mennyire ismerhették a Szüleink a bennünket körülvevő tájat, amely magába foglalta a Trianon előtti területeket is?