Emlékek egy osztálytársról... (I.M. Varga Erika)

Az 1970-es árvíz, ami Nagyszekeresen elúsztatta az otthonunkat, Fehérgyarmaton „vetette partra” a mi kis családunkat, itt épült fel a mi „árvizes házunk” is a Kisfaludy utcában, itt folytatódott az életünk.

Édesapám, aki nyolc település körzeti megbízottja volt, Nagyszekeres központtal, bekerült dolgozni a Fehérgyarmati Rendőrkapitányságra, édesanyám pedig nevelte háztartásbeliként a három gyermekét, köztük engem. Az 1971/72.-es tanévben, Fehérgyarmaton, megkezdtem jómagam is, az általános iskolai tanulmányaim folytatását.

Bármikor eszembe jut az osztályom, mi voltunk a „B” osztály, soha nincs rossz érzésem, azt hiszem túlzás nélkül kijelenthetem, hogy nagyon szerettem, s közel állt a szívemhez minden egyes osztálytársam, de én csak jó szívvel tudok visszagondolni, valamennyi pedagógusomra is. Voltak persze olyanok, akik egészen közel álltak hozzám, gondolok itt Dombóvári Tibire, Kiss Ferire, Szabó Sanyira, Rostás Karcsira, Kelemen Ottóra, de alapvetően mindenkiben szerettem valamit, s a lányokat is nagyon kedveltem, egytől-egyig.

Életem első pofonját hölgytől, Juhász Emesétől kaptam, első osztály vége felé, ugyanis borzasztóan tetszett nekem Emese, s egyszer egy óra végén, én összeszedve minden bátorságomat, odaszaladtam hozzá, villámgyorsan nyomtam egy puszit az arcára, amire reakcióként, villámgyorsan kaptam is egy olyan pofont „Mesitől”, hogy a fülem két napig csöngött utána. Nem is tudom, hogy tudott egy ilyen kisleányka, ekkora „taslit” lekeverni nekem. No persze nagyon fel lehetett háborodva, felzaklatta az „orcapuszi”…

Elképesztő mennyiségű sztorit lehetne még megosztanom általános iskolai diákélményekről, de ebben a mostani rövid kis írásomban, igazából egy osztálytársamra kívánok erőteljesebben fókuszálni. Voltak roma származású osztálytársaim, s roma kislány volt Varga Erika is, akivel gyakorlatilag nyolc éven át, szinte naponta együtt mentünk reggel a suliba, s együtt jöttünk délután haza onnan, hiszen Ő, a szomszédos Jókai utcában lakott.

Jómagam, Varga Erika, Jakab Kati, Tomori Erika, s Kiss Feri, ez az „ötösfogat”, nagyon sokat tette meg a „Potyok” parti utcákból a távot, az 1.-es Számú Általános Iskolához, nyolc esztendőn keresztül. No persze, hazafelé menet, általában már mindig lényegesen jobb hangulatban „battyogtunk”, mint reggelente, az iskola irányába, de én alapvetően, azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, szerettem iskolába járni, szerettem az osztályomat. De ugyanígy voltam ezzel gimnazistaként, de később még főiskolásként is.

Talán még az sem áll távol az igazságtól, hogy döntően, engem is kedveltek mind az osztálytársaim, mind a tanáraim. Node az élet minden területére igaz lehet az, hogy szeretetért kap szeretetet az ember.

De visszakanyarodva Erikához, mérhetetlenül tisztességes, dolgos, rendes emberek voltak a szülei is, s egy kishuga volt testvéreként. Erika, nagyon gyönyörű lány volt. Álomszép hosszú haja, gyönyörű barna szemei, fénylő bőre, s mindig ragyogó mosolya, örök bájt kölcsönöztek neki, már egészen pici lánykaként is, de ugyanolyan gyönyörűséges maradt kiskamaszként is. S Ő nem csak kívül, de belül is érzékelhetőn szép volt, igazi belső szépség volt benne, annyi vidámság, annyi jóság szorult belé, hogy érezni lehetett azt, hogy az Ő egész lénye, már-már egy földre szállt angyalt idézett.

Mennyit, de mennyit beszélgettünk, s milyen jóízű eszmecseréket folytattunk a világ dolgairól, sokszor talán még életkorunkat messze meghaladó komolyságú témákról is. Ja, s hát Varga Erika, nyolc esztendőn át kitűnő tanuló volt. Rendkívül jó felfogóképessége volt, s minden tantárgyból egyformán magas színvonalon teljesített, legyen az humán, vagy legyen az reál tantárgy. S bárkinek, bármikor, nagyon jó szívvel, mérhetetlen önzetlenséggel segített, úgy, hogy arra meg sem kellett Őt kérni. Büszke voltam arra, hogy lányként, Őt a barátomnak tekinthettem.

Emlékszem, nyolcadik osztályosak voltunk, amikor történt valami. ”Era”, mondanom sem kell, tesiből is ügyes volt, kifejezetten jó mozgáskoordinációjú leány volt. Volt tesi órán egy olyan gyakorlat nyolcadikban, hogy nekifutásból egy dobbantóra kellett ugrani, majd egy zsámolyt kellett átugranunk. Erika tízből-kilencszer ezt a gyakorlatot hibátlanul megcsinálta. Akkor az egyszer valamit egy kicsit elszámított, talán nem koncentrált valami miatt kellőképpen, s a „rutinfeladatba” annyi „gikszer” belekerült, hogy beütötte a lábát a zsámolyba. Fájdogált neki egy kicsit, de túl nagy jelentőséget egyikünk sem tulajdonított ennek a ténynek, még maga Erika sem.

Eljött a nyolcadik osztályban a tanév vége, elballagtunk a mi szeretett kis osztályunkból, s „szétröppentünk a szélrózsa minden irányába”, ki hová ment tovább tanulni. Én a gimit választottam helyben, úgy gondoltam, az megfelelő lesz számomra.(Egyébként az is lett…) A nyolcadikat követő nyáron, egyszer csak rossz híreket hallottunk: „Erika beteg… Erikának nagyon fáj a lába… Erikát lehet műteni kell…” S egyszer már azt hallottuk: „Erika rákos…”

Fel sem tudtuk talán igazából fogni, hogy mit is jelenthet ez az Ő életében, az Ő személyes sorsát illetően, én csak azt hajtogattam magamban, hogy annyira életvidám, annyira erős lány, hogy meg tud Ő küzdeni egy komoly betegséggel is! Hittem, hinni akartam ebben a magam kreálta igazságban. S hallottuk, hogy Erika kórházban van, hogy Erika már hetek óta kórházban van… S egyszer már csak azt hallottuk: Erikának le kellett vágni a csontrák miatt a lábát! No ekkor már kirázott a hideg, s belül kiáltottam magamban, miközben elbújtam a szobámban, s kívül patakzottak a könnyeim, hogy „nem, ez nem lehet igaz !”

De sajnos igaz volt… Erőt vettem magamon, s meglátogattam Erát, s láttam egy hihetetlenül erős lányt, egy gyönyörű lányt, aki még ekkor is tudott mosolyogni, aki még ekkor is optimistán látta ezt a világot, aki bízott, aki hitt abban, hogy neki igenis van jövője, hogy szeretné folytatni a tanulmányait, meg fog tanulni műlábbal járni, s teljes életet fog élni! Amit Ő sugárzott magából, attól én boldog, attól én nagyon boldog voltam. S így is lett, Era megtanult járni a műlábbal, Era sikeres különbözeti vizsgákat letéve, folytatta a középiskolai tanulmányait, Era elindult azon az úton, amelyek céljai megvalósulásának az irányába vezették Őt.

Moziba mentünk együtt Erikával, újból nagyokat beszélgettünk a világ dolgairól, az életről, az érzelmeinkről, s igaz Barátomként tekintettem erre a csodálatos lányra, erre a csodálatos EMBERRE! Boldoggá, nagyon boldoggá tett, ahogy alakult az Ő nehézségei után az élete. S egyszer csak ismét rossz hírek jutottak el hozzám… „Erika ismét beteg… Erikánál kiújult a daganat, ami most már a belső szerveit támadta meg… Erika egyre rosszabbul van… Erika, már nem fogad látogatókat…”

Azt hallottam, hogy egyre nagyobb fájdalmai vannak, s még ha az édesanyja, vagy az édesapja bemegy a szobájába, velük is csak veszekszik, kiabál… Haragudott, Ő ekkor már azt hiszem erre a világra, erre az egész életre haragudott, ami úgy, de úgy kiszúrt vele… Nem, nem az Ő drága szüleire, ezekre az áldott jó emberekre haragudott Ő, akik az életüket is odaadták volna érte ! Erre a rák nevű betegségre haragudott Ő, ami folyamatosan sorvasztotta az Ő szervezetét, ami ezeket a pokoli kínokat, szenvedéseket okozta neki ! Amit pedig úgy hitte egyszer már, hogy sikerült legyőznie…

Emlékszem, nyár volt, s Tabdiban voltam építőtáborban. Ott hallottuk a hírt, Varga Erika, hosszú szenvedés után, 16 éves korában elhunyt… Mire hazaérkeztünk Fehérgyarmatra, Erikát már el is temették. Egy szál rózsával mentem ki a temetőbe, s megkeresve a sírját letettem rá… S beszéltem hozzá, elmondtam neki, hogy soha, de soha nem fogom Őt elfeledni…

Negyven esztendeje már annak, hogy nincs közöttünk Erika……… Biztos vagyok abban, hogy ha nincs az az átkozott betegség, Ő egy sikeres, egy nagyon sikeres ember lett volna, akire minden osztálytársa nagyon büszke lehetett volna, hogy egy osztályba járhattak, ezzel a roma származású leánykával ! De én így is nagyon, de nagyon büszke vagyok arra, hogy ismerhettem Őt, hogy lány létére igaz barátomnak tekinthettem, hogy valamilyen szinten néhány éven át, Ő az én életemnek is a része volt!

Nyugodj békében Varga Erika, s vigyázz ránk botladozó földi halandókra, mert biztos vagyok abban, hogy a Jó’Isten azért szólított magához, hogy angyalként szolgálhassál tovább, és segíthessél azokon, akik közel álltak hozzád !  Remélem méltó módon tudtam megemlékezni Rólad, ezzel a pár sorral!

Papp Attila (Papsi)