"AZ ÉN '56 - om" - a 2021. október 23 - án írt visszaemlékezés folytatása

A történet megértéséhez feltétlenül szükséges néhány mondatot írni a családomról.  Nagyapám - id. Bede Sándor - hatodmagával épített Tarpán egy hengermalmot, az 1920-as évek közepén. A malmot 1949-ben egy tollvonással államosították.

Bede Sándor feleségével az ötvenes években. Fotó: családi archívum

Nagyapám kuláklistára került, s annak minden hátrányát elszenvedte a család. Gyerekként emlékszem a folyamatos zaklatásra, a büntetésekre, a házkutatásra.  Hol dohányt, hol bort kerestek, engem is megkérdeztek, hová rejtették. Nagyapám sosem tett féket a nyelvére, gyakran szidalmazta a rendszert.

A forradalom első napjainak eufóriája hatalmába kerítette az embereket. Tarpán a későbbiekben sem történt semmiféle erőszakos cselekmény. Megalakult a Nemzeti Tanács és a nemzetőrség, de utóbbi csak fegyvertelen járőr szolgálatot teljesített, megakadályozandó bármiféle rendbontást.

A malom résztulajdonosai közül már csak nagyapám élt, ő is elmúlt 70 éves. Két résztulajdonos fia a fejébe vette, elmennek Nyíregyházára, megpróbálják kideríteni, van-e lehetőség a malom visszaszerzésére. Édesapám nem tudta lebeszélni őket erről.

A szüleim egy pillanatig sem hittek a forradalom győzelmében. Anyám óva intette apámat, "tájára se menjen a malomnak", nehogy később megvádolják valamivel. Nem kellett sokat győzködni, édesapám békés természetű ember volt, nem politizált, gazdálkodni szeretett.

Hiábavaló volt az óvatosság. 1957 márciusában rendőrök érkeztek hozzánk, és letartóztatták édesapámat. Jól emlékszem erre a napra. A kertben játszottunk a társaimmal. Édesanyám hívó szavára felmentem az udvarra. A kutyánk hangosan csaholt, nagyon haragudott minden egyenruhát viselő emberre, még a postásra is. Apám el akart búcsúzni tőlem, de hiába kérdezgettem, hová megy - nem válaszolt.

Hetek teltek el - Sem az őrizetbe vétel okáról, sem apám hollétéről nem tudtunk semmit. Ez a bizonytalanság lelkileg anyámat és engem is nagyon megviselt.

Egy reggel keserves sírásra ébredtem, látogatónk volt, egy kisírt szemű asszony - a szomszéd faluból. Az ő férjét is őrizetbe vették, s hollétéről hetek óta nem tudott semmit. Összefogtak és együtt nyomoztak tovább anyámmal, eredménytelenül.

A falu elöljárósága megválaszolhatta volna a kérdéseket, de hallgattak, nem segítettek. Továbbra sem tudtuk, hol van édesapám, de arra lassan fény derült, mivel vádolják.

A vádak:

Ellenforradalmi tevékenység, kísérlet a malom visszaszerzésére, s a malom vezetőinek leváltása.

A legsúlyosabb vád azonban az volt, hogy "társaival együtt"  LISTÁT KÉSZÍTETTEK A HELYI KOMMUNISTÁKRÓL, AKIKET A HÁZUNK PINCÉJÉBEN SZÁNDÉKOZTAK  FELAKASZTANI. Később az akasztás helyszíne - a vád szerint - a piactérre módosult.

Anyai nagybátyámat a csarodai rendőrörsön vallatták. Azt követelték tőle, vallja be a "LISTA" létezését, tegyen terhelő vallomást apámra, amit ő megtagadott. Később egy üres papírlapot akartak aláíratni vele, amit szintén elutasított. Többször is ájulásig verték, de nem tudtak vallomást kicsikarni tőle.

Eközben édesapám Nyíregyházán volt a börtönben, őt is rá akarták bírni a beismerő vallomásra. A vádpontok papírra voltak gépelve, csak alá kellett volna írnia. Apám elutasította az aláírást, a vádakat "aljas rágalomnak" minősítette. Szabályos tárgyalást kért, tanúk meghallgatásával és szembesítéssel.

 HETEKIG VERTÉK ÉS KÍNOZTÁK, DE NEM TUDTÁK MEGTÖRNI.

A faluban közben elterjedt a pletyka a pincében lévő akasztófáról. Az iskolában megkérdezték tőlem a gyerekek, igaz-e? Valósággal megfagyott körülöttünk a levegő, senki nem mert ellátogatni hozzánk.

1957. június 2-án anyámat táviratban értesítették, hogy apám a tököli internálótáborban van, meglátogathatjuk. A beszélőre én is elmentem. Nagy füves területre emlékszem a tábor mellett, ahol órákig várakoztunk.

A kifeszített szögesdrót egyik oldalán álltak a rabok, 1,5 - 2 méter távolságra egymástól. A másik oldalon a látogatók álltak. Így válthattunk néhány szót, miközben fel-alá járkált egy őr. Az apámnak szánt csokoládét nem engedte átadni. Apám lefogyott, arca sápadt, beesett volt és remegett. Utólag végiggondolva: Azt hiszem, a sírás fojtogatta, de nem akart sírni.

Anyám többször Budapestre utazott, s a legfelsőbb hatóságokhoz fordult, hogyan lehetne segíteni apámon? Kérvényeket írt, a faluban támogató aláírásokat próbált gyűjteni, de senki nem merte aláírni.   Annyi kiderült, hogy az internálás 8 hónapra szól. Teltek a hónapok, már októbert írtunk. Anyám találkozott az ügyésszel, aki az internáltakkal foglalkozott.

Az ügyész annyit elárult, hogy még nem született döntés, de "helyből, azaz Tarpáról kérik az internálás meghosszabbítását".

A nyomozó hatóságnak nem sikerült bizonyítékokat felkutatni, a beidézett tanúk nem erősítették meg a vádakat, így kérték az eljárás megszüntetését. A felsőbb hatóság jóváhagyta ezt, az internálás meghosszabbítását pedig elutasította.

8 hónap után apám végre hazatérhetett. Az internálás nem jelentett priuszt, büntetlen előéletűnek számított.

Mindig jó humorú, pozitív gondolkodású, nyitott ember volt, aki méga  málenkij robotnak és az internáló táborban eltöltött hónapoknak is a derűsebb oldalát  igyekezett kidomborítani. Ugyanakkor nem hagyta nyugodni a gondolat, kik lehettek a rosszakarói, akik ilyen képtelen vádakkal megrágalmazták?

Amikor a rendszerváltás után alkalom adódott, kikérte a Történeti Levéltár rá vonatkozó dokumentumait.

A dossziéból kiderült, HÁROM EMBER hamis vallomása alapján tartóztatták le. Megdöbbent, hisz egyiküknek sem ártott. Vádlóinak egyikét, egy hölgyet pedig szinte alig ismert.

A dossziéból kiderült, hogy a márciusi őrizetbe vétel után csupán június elején indult meg az érdemi nyomozás, ekkor került sor a vádlók által felsorolt tanúk kihallgatására.

Apám minden vádpontban ártatlannak bizonyult, de mégis évekig megfigyelés alatt állt, jelentéseket írtak róla, amelyeket szintén olvashattunk a dossziéban.

A három vádló feltehetően "feladatot" teljesített. A megbízók azok voltak, akik "helyből kérték az internálás meghosszabbítását".

Az "akasztófa - legenda" édesapám halála után is tovább élt, sőt: Még ma is él!

2012 - ben 1956-os emlékművet avattak Tarpán, a márványtáblán édesapám, BEDE SÁNDOR neve is szerepel. A 2013-as megemlékezésen is jelen voltam, a nagybátyám feleségével együtt.

Megdöbbentett a falu akkori jegyzőjének nagynénémhez intézett kérdése: Igaz-e, hogy akasztófa volt a pincénkben? A falu önkormányzati képviselőinek testületi ülésén is elhangzott ez a megjegyzés - egy képviselő szájából.

Mindezek a történések sarkalltak arra a lépésre, hogy - dokumentumokkal alátámasztva - megírjam édesapám '56-os ügyével kapcsolatban az igazságot.

A falu népének tudomására akartam hozni, hogy az édesapám ellen felhozott vádak mindegyike aljas rágalom volt. Írásomat nem a bosszúvágy vezérli, úgy érzem, ennyivel tartozom apám emlékének. Nem tűrhetem, hogy holtában is becsméreljék!

A két résztulajdonos fia, akik kísérletet tettek a malom visszaszerzésére:   - ESZE JÓZSEF és ESZE ZOLTÁN (ők is mindketten elhunytak)

Esze József a keresztapja védőszárnyai alá bújt a felelősségre vonás elől, Esze Zoltán pedig házassága révén "menekült meg". Édesapám nem büszkélkedhetett hasonló "hátországgal", az apja kulák, egyik sógora pedig csendőr volt. Elgondolkodtunk a miérteken, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a bosszú nagyapámnak volt címezve. Korábban említettem, soha nem tett féket a nyelvére, mindig elmondta a véleményét. Hogyan "üthettek" volna rajta nagyobbat, mint a fián keresztül?

"A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem" - Édesapám ebből a szempontból soha nem volt szabad. A félelem csírái élete végéig ott rejtőztek a lelkében, ahogyan a kínvallatás során szerzett vesebántalmak is haláláig kísérték.

Dr. Bede Julianna Klára