Pécsi katonai felkelés és a zeleni kader (zöld keret) az első világháború végén

1918 áprilisára–májusára az Osztrák-Magyar Monarchia tartalékai végképp kifogytak. Nemcsak élelemről, nyersanyagról volt szó, hanem lelki tartalékokról. Lázadoztak a katonák, forrongtak a nemzetiségek. 1918 májusában Pécsett tört ki az első világháború korának egyik legnagyobb és legtragikusabb hazai felkelése.

A pécsi 6. gyalogezred pótzászlóalja akkoriban több mint 2 ezer főt számlált, akik betörtek a városi fegyverraktárakba, felfegyverezték magukat és a forradalmat velük együtt éltető pécsi bányászokat is.

1918. május 20-án a 6. gyalogezred pótzászóalja megtagadta a kivonulást a harctérre és felkelést robbantott ki. A felkelés kirobbanásának körülményeiről a leghitelesebben egy névtelen katona visszaemlékezéséből tudhatjuk meg a részleteket: „… reggel 8 óra körül Molnár Sándor hadnagy lépett be a 6-osok barakkjába kutyakorbáccsal a kezében. […] és lecsapott egy szerb szakaszvezető arcába, […] pillanat műve volt, hogy a szakaszvezető előrántotta bajonettjét és belevágta a hadnagy szívébe, aki a helyszínen meghalt. Nem volt már többé visszaút.” A lázadó katonák az egykori Fehér Farkas Vendégfogadóban rendezkedtek be, elfoglalták a külvárosi pályaudvart és vasútállomást. Honvédhuszárokat és egy gyalogos honvédezredet küldtek a lázadás leverésére, akik géppuskákkal és ágyúkkal letörték a lázadást. Megtorlásképpen a hadvezetés titokban 17 katonát végeztetett ki.

Ezen a nyáron hasonló lázadásokra került sor még tucatnyi helyen. A zendülések mindegyikét leverték, az eseményeket pedig utólag megszépítették, mondván: a zendülésekben magyar és német nemzetiségű katonák nem vettek részt. A megmenekült felkelők csatlakoztak a „zöld káderhez”, akiket szláv nyelven zeleni kader néven emlegettek.

A „káder” szónak érdekes és változatos története van. A latin „quadrum” négyszög szóból származik. A magyar nyelvbe először katonai jelentésben került, „csapat keret” jelentéssel. Az ezred pótzászlóalj kerete állította fel az ezred negyedik, pótzászlóalját, hogy friss, kiképzett katonákkal pótolja a harcok során elszenvedett személyi veszteségeket. Ennek érdekében a pótzászlóalj menetszázadokat, menetzászlóaljakat alakított és küldte őket a harctérre, az ezred után. A „zöld káder” csoportok az Osztrák-Magyar Monarchiában 1914 és 1918 között, illetve utódállamaiban 1918 és 1919 között léteztek. A hozzájuk csatlakozó szökevények nem a csapattestük pótkeret törzséhez, a káderhez vonultak be, hanem a zölderdőbe. Rajtaütéseket és rablásokat hajtottak végre Ausztriában, Szlavóniában, a Felvidék nyugati részén, Dél-Morvaországban, a Mecsekben, a Bakonyban és a Mátrában. Felszámolásukra 1918 tavaszán 7 hadosztályt (150 ezer katona) rendeltek vissza a frontról.

Gyakran összeálltak banditákkal is, mint például Jovan Stanisavljević, aki 1897-ben született egy szlavóniai szerb családban. Családi beceneve is sokat mondó volt [Čaruga azaz „rendbontó”]. A frontról dezertált és egy dezertőrökből álló bandával, irgalmatlanul kirabolták és meggyilkolták a szlavón parasztokat. 1925 februárjában a szerb hatóságok elfogták és 17 társával együtt felakasztották. Ma a szerbek a magyarok ellen harcoló nemzeti hőst tisztelik a rablógyilkos Jovan Stanisavljevićben.