Jusztus Józsefné: Az ajándék

Az a hétfői nap is úgy kezdődött a lelencházban Ferkó számára, mint oly sok nap az elmúlt három évben: ébresztő, tisztálkodás, ám reggelizés után a hivatalszolgával üzenték az irodából, hogy egy fél óra múlva jelentkezzék a gyermekfelügyelőnél.

El sem tudta Ferkó képzelni, hogy miért kell az irodába mennie, hiszen semmi rosszat nem követett el, mások is jó gyereknek tartották. Sapkáját kezébe szorongatva lépett be az irodába, ahol a gyermekfelügyelőn kívül egy feketébe öltözött házaspár is volt. Csak állt szótlanul, amazok meg csak nézték, mustrálták, mintha éppen a heti vásárban lovat szeretnének venni. Ez jó lesz - mondja az asszony a férjének. Éppen olyan szőke, kék szemű, mint a miénk volt,- s a szemét törölgette kendője sarkába.

Megértette Ferkó azonnal, hogy miről is van szó: meghalt a gyermekük, fiú volt és a lelencházból őt viszik pótlásul. nem is tudja, hogy örüljön vagy bánkódjon-e emiatt, hiszen jól érezte magát a többi apátlan-anyátlan gyerek között az intézetben.

A hivatalos papírok elintézése után a főbejáratig kísérte őket a gyermekfelügyelő, búcsúzóul még odalépett Ferkóhoz: aztán légy ott is jó gyerek, becsüld meg magad! Végleg elbúcsúzván mindhárman felültek az udvaron várakozó lovas kocsira; a gazda és a felesége az ülésen, Ferkó pedig mögöttük helyezkedett el. Mentek lassacskán, csak a kocsi kereke kattogott ütemesen, mintha azt ismételgette volna: „hová megyünk? hová megyünk?” A zötykölődéstől és az izgalomtól hamarosan elszenderedett Ferkó. A nagy döccenésre arra ébredt, hogy a lovas fogat megáll egy szép, nagy ház kapuja előtt. Riadtan magához kapta kis csomagját, várta a parancsot hisz  ezt már megszokta, hogy mindig más mondja meg mit kell tennie. Aztán a gazda lesegítette feleségét majd Ferkót is. Aztán behajtott az udvarra, kifogta a lovat. Kicsit le is csutakolta, mintegy jutalomként a mai fáradozásért. Ferkó közben a tornácon várakozott, de az eltelt alig néhány perc is elegendő volt ahhoz, hogy észrevegye: a jó gazdára valló udvaron rend van, sok aprójószág, meg egy nagy kert is tartozik hozzá. Legjobban talán a kiscsikónak örült, még irigyelte is, hogy annak van anyja, nem úgy, mint őneki.

A gazda körbekalauzolta a fiút a portán, a mosókonyhához érve mondta neki:- itt fogsz lakni, van benne egy dikó, sámli, egy láda az apróbb holmijaidnak. A sarokban van egy tűzhely, azon fogod a disznóknak főzni a krumplit, így itt mindig meleg helyen leszel. Takarónak itt van ez a két pokróc, de legelőször is tömd meg a kazalnál friss szalmával a szalmazsákodat. remélem nem félsz majd itt egyedül éjszakánként, hiszen már nagy fiú vagy, meg aztán mindnyájunkra vigyáz a jó öreg Sajó kutyánk. Már éppen esteledett, mire Ferkó berendezkedett új lakóhelyén, az egész napi történések után alig várta, hogy álomra hajthassa fejét. Félálomba még a gerendákat is megszámolta a feje fölött,- azt mondják, az segít a jövő megálmodásában.

Reggel igyekezett korán ébredni, pedig talán jólesett volna még egy kis lustálkodás az előző napi fáradságok után. A kút melletti itatóvályúnál megmosakodott, itt találkozott össze a gazdával.

- Na, hogy aludtál fiú, mit álmodtál?

- Nem álmodtam én semmit gazduram, nagyon mélyen aludhattam. De egyszer csak arra ébredtem, hogy valami bogárféle mászkál rajtam, biztos a friss szalmával került az ágyamba.

Aztán elindultak mindketten az istálló felé, közben a gazda mondogatta sorjában, hogy hol, mit és mikor kell csinálnia Ferkónak. Volt két ló a csikajával, egy fejőstehén, több mint húsz sertés és számtalan baromfiféle. Hű- gondolta Ferkó, lesz itt munkám elég! Leginkább a tehénfejéstől félt, tehénnek még a közelébe sem ment soha. A gazda meg csak magyarázott, mutogatott, de aztán váratlanul a fiúhoz fordult:

- tudod mit Ferkó? Nem magyarázok én annyit a tennivalóidról, jobban megjegyzed, ha két-három napig mindig a nyomomban jársz,- nem igaz?

- Bizony igaz, gazduram és ígérem is, hogy igyekezni fogok mindent megjegyezni.

Az első napok lassan teltek, de ahogy megismerte itt a körülményeket, már egészen otthonosan tette a dolgát. A gazda elégedetten figyelte serénykedését, ahogyan – szinte életkorát meghazuttolva - igyekezett gazdáinak kedvére tenni.

- Etuskám, - szólt feleségéhez- meglátod, még jól járunk ezzel a kis vakarccsal, olyan ügyes, figyelmes. Még igencsak hasznát vehetjük, már most is megdolgozik azért, amit megeszik.

- Igen, én is észrevettem,- mondja az asszony- rendes, megbízható. A múltkor például szándékosan előtte hagytam az aprópénzt, meg a süteményt, nem nyúlt semmihez.

Egyik nap, úgy estefelé szólította volna a gazdasszony Ferkót, valamiért el kellett volna szaladnia a boltba. Ferkó, merre vagy?- de a kérdésre nem jött válasz. Csak nem esett valami baja ennek a gyereknek… .jajj Istenem… megrúghatta tán a tehén, vagy a ló… nagy szégyen lenne, ha a nevelőszülők gondatlansága miatt visszavitetnék az intézetbe! Rögtön az istálló irányába szaladt a fiút keresni, s nagy kő esett le a szívéről, amikor meglátta a tehénól küszöbén kuporgó Ferkót egy régi, megsárgult kalendáriumot lapozgatta.

- Hát te meg tudsz lvasni? Vagy csak a képeket nézegeted? Jártál valamilyen iskolába?

- Nem jártam én asszonyom egy osztályt sem, mert az előző gazdáimnál nyáron sok volt a dolog, malacok, libák őrzése,- télen meg nem volt olyan ruhám, hogy iskolába mehettem volna. Meg aztán egyébként is azt mondta a gazda, hogy nem kell a cselédnek írni-olvasni, tudomány nélkül is észreveszi, ha esetleg néhány jószág elbitangol…

De aztán én tudok olvasni, igaz, hogy csak lassan, döcögőse. Mert az úgy volt, hogy kisúrfi beteg volt, hetekig nem járhatott iskolába, a gazda házához jött hetente háromszor is a tanító. Ha tehettem, oldalról hallgattam őket és nagyon-nagyon hegyeztem a füleimet. De a legizgalmasabb az volt, amikor elment a tanító, a kisúrfival kezdtünk el tanítósdit játszani. Persze, ő volt a tanító, én meg a tanuló ebben a játékban. Így történt, hogy néhány morzsányit csipegethettem az ő tudományából. Nagy kár, hogy hamarosan meggyógyult, attól kezdve naponta járhatott iskolába a mi tanítósdinknak is végeszakadt. De azért nagyon jó dolog, hogy a nevemet – igaz, csak csupa nagy betűkkel- le tudom írni.

Már a második vasárnapot érte meg gazdáinál Ferkó, gazduramék éppen a templomba készülődtek. Eközben jutott eszébe Etus asszonynak, hogy megkérdezze:

- Te Ferkó, milyen vallású is vagy Te?

- Nem is tudom… tán semmilyen… nincsen nekem még vallásom sem!

Ennyibe is maradt az a téma a gyerek és a gazdasszony között, hanem a templomból hazafelé jövet a gazda mondja a feleségének:

- Etuskám, gondoltam valamit. Ennek a fiúnak se apja, se anyja, legalább Istene legyen! Beszélek a tiszteletes úrral, hogy konfirmálhasson a gyerek és akkor református lenne, mint mi vagyunk.

Jónak találta a gondolatot Etus asszony is. Beszéltek a pappal, Ferkóval együtt felmentek a parókiára. Megbeszélték, hogy három kérdést kell megtanulnia „kívülről” a hittankönyvből és meglesz a konfirmáció. Ferkó ugyan nem lelkesedett különösen a dologért, nem nagyon értette, hogy miért lesz ő attól másabb, vagy jobb,- de ha a gazdái így akarják, hát legyen így.

Szabad perceiben – leginkább libalgeltetés közben – forgatta a hittankönyvet, de tarisznyájában ott hordozta azt a múltkori rongyos, megsárgult kalendáriumot is. A közepe táján volt egy érdekes írás, már háromszor is elolvasta, valamiféle szerkezetről szólt, ami az emberi beszédet messze földre is továbbítani tudja. Próbálta is egyszer a gazdával megosztani ezt az olvasmányélményét, de az gyorsabban leintette: - ördöngösség az egész, ne higgyél te ilyen bolondságokban, az a fontos, amit a kátéból tanulsz!

Forgatta is Ferkó a kátét…. forgatta, de sehogyan sem tudta megérteni, hogy az írás szerint miért boldogok a szegények, ….. vagy miért boldogok akiksírnak? Mert ő igencsak szegény, meg sírt is már eleget, de boldog még sohasem volt…. Persze, talán meg semtudná fogalmazni, hogy mit jelent boldognak lenni. Nem fázni? Nem éhezni? sok iskolát kijárni? No mindegy, - úgy van, ahogy van, nem gyerek dolga ezen töprengeni…

Aztán eljött a nagy nap, a konfirmáció napja.

- Na fiú, kapsz egy öltözet ruhát az ünnepre, szép sötétkék, fehér inget, meg cipőt is. De csak ünnepeken veheted ám fel, nagyon meg kell becsülnöd, mert nem kaphatsz minden  évben új ruhát. Ez kitart, mígcsak katonának nem mégy,- meg aztán ugye, ki tudja, visszajössz-e hozzánk a katonaidő után?! Vedd úgy, hogy ajándékba kaptad.

Nos, megtörtént végre a várva-várt konfirmálás; Ferkó nagyon ügyes volt, szinte hibátlanul mondta el a megtanult mondatokat. A pap is nagyon megdícsérte, búcsúzóul még odasúgta neki, remélem, ezentúl gyakrabban találkozunk majd.

A templomajtón kilépve egy pillanatra mindhárman megálltak, a gazda előkotorta nadrágja zsebéből az ajándékot és a már otthon eltervezett szavak kíséretében a Ferkó kezébe nyomta. Ő meg valami köszönöm- félét motyogott, nem is tudta valójában, hogy mit kellene ilyenkor ilyenkor mondani.

Másnap, az árokszélén legeltetvén a libákat, volt ideje, hogy alaposabban szemügyre vegye a tegnap kapott ajándékot. Amikor a malacokat legeltette az árokparton, volt ideje a sorsáról gondolkodni Forgatta az elnyűtt kalendáriumot, de abból sem sok útbaigazítást kapott. Kérdéseire nem volt válasz.

Mert ő ugye dolgozik, de ruhát ajándékba kapta. Hol itt az összefüggés! Nem értette! Azzal nyugtatta magát, hogy ha katona lesz, több ismeretet szerez és talán az életén is tud változtatni. Ugyanis volt a faluban egy kislány, árva mint ő, de az anyjával él. Néha a tejcsarnokban találkozott a szemük, de más nem történt. Szép szeme van, ezt nem felejtette el. Maga elé engedte, ha sokan várakoztak, de félénkségből nem szólította meg. Majd eljön az ideje, mert el akar majd köszönni, ha be kell vonulnia. Ez jó alkalom lesz. És, hogy a későbbiekben mi lesz? Majd az idő eldönti, csak ki kell várni!

Mariska nénitől megkérdeztem, mikor lesz folytatása a történetnek, de rossz hírt kell hogy közöljek. A folytatás annyira magánjellegű lenne, hogy nem kívánja Mariska néni papírra vetni., bár a főhősök már több mint 50 éve meghaltak. A szerk.

Köszönet a hetefejércsei Oltalom Idősek Otthona munkatársainak, hogy a 88 éves Mariska néni gondolatai lejegyezték, és eljuttatták hozzánk!