Jusztus Józsefné: Őszi kikerics

A két istálló a tanya aljában volt megépítve. A nagyban az urasági állatok, lovak, ökrök álltak, a kicsiben a cselédek tehenei voltak. Egy kútból itatták a jószágokat, jó bővizű gémeskút volt. A cselédek ásták ki egy hozzáértő ember irányítása mellett. Az oldalát terméskőből rakták ki. A nagy 10-12 méteres vájut egy darab fából faragták ki.

Fotó:Közös kút a falu alatt (Fornos, v. Bereg m.)/mek.oszk.hu

Nagy nehéz favödörrel húzták be a vizet. Az uraság jószágait kiengedték, így itatták egyszerre, mert annyi rengeteg vizet nem bírtak volna felhordani az istállóba. A közös istállóba mindenki külön hordta jószágainak vödörrel a vizet reggel is, este is, amikor a jószág már le volt kötve. Nyáron meg ott ittak ahol legeltek és éppen ahol víz volt. A patakban egy ilyen itatás alkalmával találkoztak a kútnál Vilma ás Sándor. Sándor merte a vizet a vályúba, Vilma pedig a tehénnek vitte a vizet. Találkoztak ők már számtalanszor, de most mégis úgy néztek egymásra mint akik most találkoztak először. Mire Vilma odaért a kúthoz, Sándor két erős rántással felhúzta a nehéz, tele vödröt. Talán azt akarta, hogy Vilma észrevegye milyen erős? Ki tudja azt. Vilma letette a vödröt és köszönt.

- Jó estét!

- Jó estét! - fogadja Sándor, - beleönthetem a vödörbe, Vilma? Nehéz ez a vödör néked. – mondja.

Vilma csak úgy oldalt nézve mondja. – Elbírom. Máskor is én viszem a tele öntött vödröt. -  és már sarkon is fordul, lopva még oda pillant és megy az istálló felé. Sándor meg csak nézi milyen formás lány ez a Vilma, hogy ezt még ő nem vette észre. Igaz egy kicsit fennhordja az orrát, de jól áll neki. A Vilma tehene is valami komiszságon törte a fejét mert máskor elég volt neki egy vödör víz, most meg már másodszor fordul Vilma. De az is lehet, hogy nem a víz volt kevés, Sándor megint megöntötte a Vilma vedrét ráérősen, közben mérte Vilmát és közben a víz fele a földre folyt. Mind a ketten nevettek, mintha azt mondanák, elég az a Riskának.

Már nem csak a kútnál találkoztak, hanem a fonóban is. A gyakori találkozásból, aztán ahogy az már lenni szokott udvarlás lett. Sándor hazakísérte Vilmát a fonóból és Vilma sem volt már olyan szűk beszédű. Tavasszal, amikor megindult a munka, csapatban dolgoztak, igyekezetek egymáshoz közel lenni. Ha jöttek este hazafelé a munkából, Sándor mindig hozta a Vilma szerszámját, kapát, villát, amivel dolgoztak. Ha Vilma megszomjazott és inni ment a lajthoz, előbb Sándorra kínálta rá a vizet. Mindkettőjüknek jólesett a másik figyelmessége, már nem is titkolták, hogy szeretik egymást. Nyári estéken pihenésképpen, ha valaki megpendítette a citerát, és ha többen összejöttek, Sándor csak Vilmával táncolt.

Vasárnap délutánonként sétálgattak a tanya melletti úton és ilyenkor olyan jól kitudták beszélgetni magukat. Tervezgették, hogy összeházasodnak. Leültek az árokpartra és gyönyörködtek a sok szép virágban, a madarak szép hangjában. Nekik most még a fa árnyéka is gyönyörű volt, mert ketten ültek alatta kéz a kézben, boldogságban. Majd feláll Sándor, leszakít egy Virágot és Vilmának nyújtja: - Nézd, milyen szép színe van, kék mint a szemed. Vilma elvette a virágot, megszagolta és örömtől pirulva mondta. – Nekem is tetszik ez a szín, olyan szép és illata is van, ez kikerics virág. Szedtek egy csokorra valót és elindultak haza.

Fotó:kepguru.hu/Oszkár

Amikor ez a virág nyillott a Vilma vázájából sosem fogyott ki. Telt az idő és egy este azzal megy be Sándor Vilmához: - Baj van nálunk, édesanyám nagy beteg. Az orvos is rosszat jósol. – Látszott is rajta, hogy vigasztalásra szorul. Mondta is neki Vilma: - Ne légy már olyan kedvetlen, majd megsegít a jó Isten. És ha olyan nagy a baj, mi azon úgysem tudunk segíteni. Inkább járjatok a kedvébe, hogy örüljön, hogy törődtök vele. 

Az az igazság, hogy Vilma is aggódott, mert rohamosan levette a lábáról a Sándor anyját valami ismeretlen betegség. Sosem volt egy nagy darab asszony, de most meg, hogy ágynak esett nagyon odavan. Ő is meg-meg nézegette, vitt neki enni, megigazgatta az ágyát, mert Sándorék négyen voltak testvérek, de mindnégyen fiúk. Sándor volt a legidősebb 22 éves, és 14 éves volt a legfiatalabb. Igyekeztek ők mindenben az anyjuknak a kedvére tenni, de nem tudott örülni az semminek sem. Talán ő is sejtette, hogy valami fog történni vele mégpedig nem jó, aggodalom ült az arcán.

Hiába volt az orvosi segítség és az aggodalom, bekövetkezett a fájdalmas fordulat a család életében. Egyik délután átment Vilma a beteghez, vitt egy kis édességet és leült az ágya szélére. Nagyon fáradtnak látszott csak az arca égett a láztól. Vilma fogta a kezét és kérdezte nem kér-e valamit. Csak a fejét bólintotta és halkan mondta: - Vigyázz Sándorra jányom!

Vilma szeme tele lett könnyel, de ezt a szót sosem felejtette el. Még aznap éjjel örökre elaludt a mama. Ott maradt az öt férfi árván. Egy darabig csak küszködtek, de bizony keserves élet lett az övék. Jól mondják azt, hogy olyan a ház anya nélkül, mint a harang nyelve nélkül. – Nem jól van egy így fiam! – mondta Sándornak az apja. Asszony kell a házhoz. Se tisztaság, se főtt étel. Ej, azt a keserves mindenit ennek a cudar életnek! – leült a dikóra, de inkább csak lerogyott a gondja-baja terhe alatt.

– Bizony asszony kéne, de én már nem nősülök még egyszer, azt már nem. Talán te fiam? Nem gondolod? Ha Vilma ide jönne? Ha ti is jónak látnátok. Hisz úgyis összeakartok házasodni. – mondta félénken az öreg, oldalvást nézve Sándort, várta a döntő választ. Sándor is gondolt erre, de nem szólt róla senkinek. Most is annyit mondott az apjának: - Majd megmondom Vilmának, hiszen ez nem csak rajtam áll. Nem kis dolog egyszerre ilyen család gondját a vállára venni. Öt férfinek sütni, főzni, takarítani.

Aztán csak előbbre hozták a tervezett házasságot és Vilma lett a gazdasszony. Volt dolga bőven, bár a férfiak segítettek, amiben csak tudtak. Inkább a hely szűke, az volt a probléma, mert a cselédeknek csak egy szoba volt meg a közös pitvar. A nappalt még csak eljárták, de este mikor összejött a család a fiatalok csak néztek sóvárogva egymásra. Úgy oldották meg a dolgot, hogy nyáron a nagyobb fiúk a szénás pecuban aludtak, vagy a padláson. Ősszel meg már az egyik bevonult katonának és felszabadult egy hely. De már kellett is ez a kis tágasság, mert Vilma igencsak gömbölyödött és a következő tavaszra egy szép, egészséges kislánnyal ajándékozta meg a családot. Volt öröm, gondolhatni, hiszen a sok fiú után kislány, - micsoda öröm!

Teltek az évek és ahogy a Sándor testvérei szárnyra keltek, úgy szaporodtak Sándorék. S milyen játékos néha a sors, csak kislányok születtek, már három. De nem bánták, egészségesek voltak, ez volt a fontos. Már csak a nagypapa volt velük, szerette az unokákat, nem igen vágyott el, de Vilma sem engedte volna el maguktól, jól megvoltak. Ha volt a pipába tömve jó kapadohány, főtt étel, nem volt más kívánsága. Vilma jó gazdasszony volt. Úgy mindent egybevetve, jól teltek a napok.

De egyre több felhőt hozott a szél az emberiség feje felé. Nőtt  a félelem, az aggodalom. Hívogatták be a férfiakat katonának, itt maradtak a sok gonddal, munkával, a reménytelen jövővel az anyák és a gyerekek. Eleinte még jött néha egy-egy távoli levél a katonáktól, de aztán nagyon sok feleség, anya hiába várta a postát. Az pedig ha valakinek olyan hírt kellett, hogy vigyen amivel csak fájdalmat okozott, volt úgy, hogy napokig a táskában hordta a levelet. Nem volt olyan ház ahol ne vártak volna haza valakit. Vilma is várta a három kislányával haza Sándort, mert mióta elment katonának meghalt az öreg nagyapa is. Sándor egyik testvéréről az a hivatalos hír jött, hogy „hősi halált halt” . De kiért, miért azt már nem közölték. Jöttek a hírek erről is, arról is hogy meghalt, eltűnt. De Vilma csak várt-várt, kitartóan, hűséggel. Pedig ő nem igen olvasta a nagy szovjetköltő „Várj rám” című versét.

Minden nap új reménnyel kelt, talán ma jön valami hír róla. Ha nagyon elhagyta már az ereje, kisétált oda ahol a kikerics virágot szedték és csak nézte-nézte a virágokat. Talán tőlük várt bíztatást? Nem tudni! Mintha a virágok színe is megfakult volna. Ők is vártak talán valakit, vagy valamit. Vilma lehajolt, tövestől kihúzott egy bokrot és haza vitte. Otthon elültette a kertbe ott gondozta és ápolta. Ha nem látták ott sírta el a bánatát! Talán a könnye éltette, növelte a kis virágokat!? Mondták is akik látták, hogy került oda az a vadvirág, miért nem dobja ki onnan. Nem mondta, de úgysem értették volna meg, hogy ez a kis virág az ő boldogsága. És ha már a Sándor sírján nem gondozhat virágot, legalább ebben a kis virágban őt látja.

Teltek az évek és Vilmából nagymama lett, megöregedett. Ereje megfogyott, arca megfakult, megráncosodott, mély barázdákat hagyott rajta az élet. Szeme a sok sírástól nem volt már olyan szép kék, ragyogó, mint a kikerics virága. Most már csak azt várta, hogy mikor jön el neki is az a nagy út, melynek végén megszűnik minden bánat, minden fájdalom. A Sándorral való találkozást „odaát” remélte. Az időben már benne van 79 éves, nem várhat, nem is várt már semmit, csak csendesen távozott az életből. Amikor aztán végleg úgy érezte,hogy nem sok ideje van hátra, azt mondta a legidősebb lányának: - Jányom, ha majd meghalok, azt a bokor kikericset ültesd a síromra a fejfám mellé, apátok kedves virága volt…… Még mondott volna valamit, de elfogta a sírás, nem is sírt csak folyt a könnye.

– Ugyan édesanyám miket beszél? Olyan jól néz ki, miért gondol a halálra? Nyugtatta meg a lánya.

Nem tudta, nem tudhatta, hogy nemsokára teljesíteni kellett az anyja kívánságát. Elültette a két bokor kikericset az anyja fejfája mellé. Az meg szépen bokrosodni kezdett. Hozott virágot is, nem olyan fakót mint előbb, hanem szép kéket. Talán megérezte,hogy Sándor és Vilma lelke valahol egymásra találtak és attól a boldogságtól kapta vissza az igazi szép kékségét.

Kívánjuk nekik, hogy legalább a síron túl legyenek boldogok, ha ez a kegyetlen sors megtagadta tőlük.              

Jusztus Józsefné 

Nagy köszönet a hetefejércsei Oltalom Idősek Otthona munkatársainak, hogy a Mariska néni gondolatai lejegyezték, és eljuttatták hozzánk!