Jusztus Józsefné: Élet az erdőn

Talán még a Tisza szabályzása előtti időkben itt maradt holtág, tocsogó kiszáradt helyén alakult ki ez az erdő. Szeretheti az adottságokat, víz, lapály, mert itt a kanyarban az áradáskor víz van, marad is bőven a gyarapodáshoz. A természet az okos gazda, él is vele. Akkora fák vannak benne, hogy csak az eget látni. A nap is csak akkor süt be, ha a szél jó, vagy rossz kedvében félre hajtogatja a fák lombját.

Fotó/illusztráció: Bogdán Vince teknőfaragót ábrázolja

Van itt annyi fajta növényzet, hogy nehéz lenne számon tartani. Különböző fák, cserjék, és alatta a virágok valóságos virágszőnyeget alkotnak. No és az élőlények fenn és benn. A gilisztától a siklókon át a vízi állatokig. A fán a madarak jó időben, amikor a társukat vagy a fiókákat hívják, valóságos koncertet rendeznek, öröm és felüdülés hallani.

Vaddisznó is van, láttam is malacával. Ugyanis édesapám vadász volt és gyakran voltam hajtója, így ismertem meg az erdőt és a tekenővájó cigánycsaládot.

Valahol a faluban laktak, de minden nyáron itt dolgoztak őszig, mert akkor még volt vásár és az őszi vásárra vitték a dolgaikat, ott árulták. Volt egy lovuk, azzal előbb odafuvarozták az élethez szükséges holmit, szerszámot, csináltak kunyhót és jött a család. Sokan voltak, családi vállalkozásnak lehet mondani. És persze voltak gyerekek is, volt utánpótlás egy kasfarral.

Valóságos nomád életet éltek. Volt kecskéjük, pár tyúk, no és egy kutya. Felástak egy lepedőnyi lapályt zöldségnek, vizet adott bőven a Tisza, akkor még gond nélkül lehetett inni, főzni belőle. Nem szemetet, üres flakonokat rakott a partra a víz. Napos időben gyönyörű látvány volt a halak játéka, amint fejest ugrottak a semmibe. Nagyot csobbant a víz, méltósággal hullámzott, az ember szinte beleolvadt a természetbe. Én nagyon szerettem a víz mellett időzni, amikor még nem egyedül mentem, most már csak az emlékek visznek oda.

De menjünk vissza a teknővájókhoz, hiszen róluk szól, no nem mese, valóság.

Már előző nyáron kinézték a nekik való fát, kivágatták és a rönkök már csak a munkáskezekre vártak. Kijelölték melyik rönkből mi készül. Csináltak fakanalat, kis tálat, nagy tálat, gyúróteknőt. Ügyes, szorgalmas emberek voltak. A Tiszán áthallatszott a Lónyi oldalra a kopácsolásuk. Nem volt ott se logarléc, se számítógép csak egy ácsplajbász, ide egy vonal, oda egy vonal és ment a munka. A kezünkbe volt a mesterség, igazi művészet. Volt egy fiúk, az csak a gyúróteknőt és a kanalat cifrázta. Egymástól tanulták a mesterséget, a szerszám használatát, párosítva a fantáziájukkal, idejük meg volt bőven.

Egy szobrászművészt megkérdeztek honnan tudja melyik kőből, márványból mit fog készíteni? Azt felelte: nem ördöngösség az, hiszen a kőben, fában benne van a szobor, vagy tárgy csak a felesleget le kell faragni róla.

Csak tudni, érezni kell mi a felesleges. Az öreg cigánybarátunk tudta, látta.

Az asszonyok meg főztek, mostak, volt köztük jó hangú, dalos, a kis rajkókat azzal tartották kordába, együtt danásztak.

A határban megkerült egy és más a fazékba. Halat adott a Tisza, volt tyúk, tejelt a kecske, néha csak úgy véletlenül egy-egy nyúl is a hurokba tévedt. Ami munka elkészült, azt a kis gebével befuvarozták a falusi házukba, ott száradt, érett az őszi kisasszonynapi vásárig. Biztosította a megélhetésüket ügyes kezük.

Hol vannak ma már a tekenővájó, a szegkovács, a vájogvető szakmák? Csak az emlékezet tartja az utókorban!

Én szívesen emlékezem, az emlékezés egy utazás, igaz nem előre, de visszamegyünk pár lépést és ma már minden olyan szép! Emlékezünk!

Jusztus Józsefné

Köszönet a hetefejércsei Oltalom Idősek Otthona munkatársainak, hogy a 88 éves Mariska néni gondolatai lejegyezték, és eljuttatták hozzánk!