Huri Valéria: Amikor a mundér, még mundér volt

Vasutasnap tájékán még mindig hevesebben dobban meg a szívem. Emlékeimben csodálatos vasutasnapok foszlányai élnek. Minden örömével, néha hátrányával éltem én is a vasutasgyermekek mindennapi életét, édesapám jóvoltából, akit már 17 évesen elcsábított a sínek világa. Illetve a létszükséglet kényszere irányította oda…

Kicsit úgy éreztem, hogy elrabolják tőlem a különböző tanfolyamok. Éveken át, csak hétvégeken láthattuk ezért – néha még ritkábban – a bátyámmal, mikor szerető mosollyal ,déligyümölcs „kincsekkel” kedveskedve tért haza családjához. Elég lehetett szegény édesanyámnak velünk bírni, amikor türelmetlenül számolgattuk a napokat, hányat kell még aludnunk, ahhoz hogy viszontlássuk.

Ő pályamunkásként kezdte, majd a ranglétra fokain lépkedve sorra végezte el a pályakocsi vezető, PFT szakmunkás, előmunkás, pályamesteri, oktatótiszti tanfolyamokat. Aztán útja a PFT technikumba vezetett. Építő – pályamesterként Dunaújvárostól Záhonyig valamennyi, a Keleti – főcsatornát keresztező vasútépítésénél helytállt.
A büszkeség zavara tölt el, mikor a Nyíregyháza – Ohatpusztakócs szakasz idősebb és nyugdíjas dolgozói, áradó szeretettel érdeklődnek „Zoli bácsi” után, ha Tiszalökön át, vezet útjuk.. De sok történetet hallgattam már meg tőlük!

Elevenen bennem él, egy többször elmesélt eset, mit akkor emlegetett édesapám, mikor nem éppen a rendszeretetemről voltam híres: Reggelente úgynevezett reporttal indult a munkakezdésük, melyet kellő szigorral, a forgalmi irodában az állomásfőnök Úr tartott. Egy alkalommal az utolsó előtti percekben toppant be az ajtón apukám, pillanatra meglazította, kigombolta a vasutas ingjén a legfelső gombot a sietéstől felhevülten. A főnök Úr végig nézett a félkörben álló dolgozóin, rögvest kiszúrta a bűnös, legfelső gombot, az ingen. "Húri elvtárs, hanyagsága miatt egy heti munkabér és egy szabadnap megvonás" – hangzott keményen az ítélet, elmaradhatatlanul. 

Akkor még a mundér, mundér volt! – sóhajtotta a sztori végén mindig, s lemondóan legyintett hozzá, apa, a veterán vasutas.

Viszontagságos 45 év után műszaki főfelügyelőként megérdemelt nyugalomba vonult, de utolsó éveiben is fáradhatatlanul foglalkoztatta, álmában is még mindig kísértette a vasút gondja – baja. Nem véletlen, akkor még a mundérnak becsülete volt!

Míg írom e sorokat, többször is megpihen tollam, mert képzeletem filmkockáin megjelenik a vasutas édesapa múltbéli alakja. Milyen jó volt vele beutazni, megismerni az országunk minden „porcikáját” közben, mint vasutas csemetének, tudnom illet a főbb állomások neveit, a sínek világában használatos jelzéseket, jelzőtáblák jelentéseit. 

Mint a szivacs szívtam magamba örömmel, e „titkokat” melyet később, kamatoztattam is bőven, mint Magyar Vasutas lap tudósítója, újságcikkeinek írója, tizenöt éven át…

Édesapám halálával, életének végállomásához érve, az utolsó, végtisztességet kísérő vonatfüttyel, nem szakadt meg a vasutas dinasztia hosszú lánca, mert fia után, unokái is fűzik tovább a láncszemeket… remélhetően valamelyik dédunoka is....

Aranyosné Húri Valéria