A „tépettarcú” ember 7. rész - Az esküvő után

Ez a kis történet olyan emberről szól, akinek a Don-kanyarban az arca roncsolódott, mindkét lábát amputálták, háborús sérüléseit egész életében viselte, mégsem mondható szerencsétlennek.

1992. május 9. A Kelet-Magyarország hétvégi mellékletében „Egy túlélő a doni pokolból” címmel olvashattuk az alábbi történetet Dr. Balogh Zoltán György orvos tollából:

„…Horváth Miklós honvéd Oros [Paszab], Szabolcs megyei községből indult el a háborúba. A Don-kanyarban, a nagy áttörés alkalmával 1943 januárjában súlyosan megsebesült. Tábori kórházakon keresztül jutott Kijevbe, ahol a súlyos sebesülésének revíziója után repülőgéppel vitték Budapestre a Jurányi utcai Vöröskeresztes Hadikórházba, ahol speciális osztályok is működtek, ahol súlyos arcsérülésein plasztikai műtétek sorozatával igyekeztek segíteni,...

… 1943 decemberében [ez korábban lehetett, mert az esküvő 1943 október 24-én volt] egy gyászruhás fiatal lány kereste fel a kórház parancsnokát, Lunz Károly orvos ezredest, akinek röviden előadta, hogy vőlegénye elesett a fronton fél évvel ezelőtt, és ő akkor megfogadta, olyan emberhez megy feleségül, aki a harctéren súlyosan megsebesült és akit egész életében ápolni fog. Ezért arra kérte a parancsnokot, válassza ki számára a sebesültek közül a legsúlyosabban sérültet, aki az ajánlatát elfogadja. … Miklóst választotta, aki az ajánlatot elfogadta. Három hét múlva megtartották az esküvőt, amelyre Horváth Miklós földijét az osztályvezető orvost [Dr. Balogh György Zoltán Érpatakon született] és a főnővért hívta meg tanúnak.

… A házaspár Budapesten maradt azután is, hogy Miklós elhagyta a kórházat, mivel a hadigondozó szervezet trafikengedélyhez juttatta, amit feleségével együtt hosszú éveken át vezetett. Húsz évig éltek együtt boldog házasságban, ekkor azonban meghalt Miklós felesége. Hogy öregségére ne maradjon támasz nélkül, mint százszázalékos hadirokkant kérte a felvételét szociális otthonba. Ez a kérelme teljesült. Most ott él szülőfalujához közel a kállósemjéni [hodászi] szociális otthonban, és talán eszébe jut néha, milyen különös véletleneken fordul meg olykor egy ember sorsa. Évtizedekig levelezésben voltam vele.

Közel 50 évvel az események után nem emlékezhetett mindenre pontosan. Többek között azt írja, hogy „A szertartás után sor került a lakodalmi vacsorára, amit a kórház szomszédságában lévő Csalogány utcai Zöld hordó vendéglőben tartottak, igen jó hangulatban. Nos, a Csalogány utcában Zöld hordó vendéglő nem volt és ma sincs, ellenben volt egy hangulatos, családias kisvendéglő, a Csalogány utca 27-ben a „Bagyik vendéglő”. Ez valóban közel volt a Jurányi utcai kórházhoz és a Görgey Artur (ma Varsányi Irén) utcához is, míg a Zöld hordó egy utcával arrébb, a Hattyú utca 14. szám alatt volt.

Élete végéig ott élt szülőfalujához közel a kállósemjéni [hodászi] szociális otthonban. Mivel Érpatak Kállósemjénhez volt közel, Balogh doktor erre emlékezett. A húgom személyes megkeresése bizonyította, hogy Hodászon élt és ott is van eltemetve, a sírját szépen gondozzák, Horváth Árpád, Horváth Miklós bátyjának, Sándornak az unokája műkőből kis fejfát csináltatott a „tépettarcú ember” végső nyughelyére.

Krajnyák Jánosnak a Magyarság című napilapban megjelent cikkében valószínűleg a valóságot akarta szépíteni.

 „Augusztus közepetáján (1943) ismerkedtek meg. Egy szanitész sétáltatta és én mellé értem, s beszélgetésbe elegyedtem a tolókocsiban ülő Miklóssal. Meghívtam vasárnapra ebédre. Akkor látta először Erzsikét és attól kezdve mindennap eljött hozzánk a kísérőjével. Sokat beszélgettek Erzsi lányommal, majd egy napon Miklós megkérte a leányom kezét és én hozzáadtam.

Balogh doktor cikkében a leány ment be a kórház igazgatójához, Lunz ezredeshez. Krajnyák János szerint meg Molnár úr hívta meg Miklóst hozzájuk és ott ismerkedtek meg. A valóságot már sohasem fogjuk megtudni.

„Nyíregyháza város húsz hold földet és egy kis házat ajándékozott nekem.” állítja Miklós a Krajnyák féle cikkben, bár ennek sehol nincs nyoma. Valószínű, hogy mindez meg sem történt. Tán az újságíró szépítette a valóságot. Így volt, nem így volt, most már mindegy is. Bár gyermekük nem született, emléke velünk él. Mindegy, hogy milyen történetet körítettek a személye köré, egy biztos: orvosi bravúrnak köszönhető, hogy a „tépettarcú” ember életben maradt.

Folytatjuk.