30 éves arckép - László Istvánné a vajai teremőr

A mai mord, kíméletlen világunkban ha meghalljuk azt a szót, hogy teremőr, szinte automatikusan egy marcona, mogorva férfi jelenik meg a képzeletünkben.

Portréfotó: Balogh Géza, a vár fotója 2003-ban, felújítás alatt

A múzeumi teremőrök többsége hál’ istennek, a kivételt jelenti. A kivételes szépségű vajai várkastély múzeumában terem- őrösködő László Istvánné pár évvel ezelőtt gondolni sem igen gondolt arra, hogy élete jelentős részét e régi falak, ódon bútorok között tölti majd.

Nyírmadán nőtt fel. Vaja a választott hazája, ide jött férjhez. Lánykorában az otthoni téeszben dolgozott. Előbb a földeken, majd utóbb a varrodában. Szerette azt a munkát is, de könnyű szívvel intett búcsút. Vaján előbb a vízműtelepen helyez kedett el, ám csak helyettesített egy gyesen lévő kismamát, s mikor ő visszajött, Éva asszonynak új munkahely után kellett néznie.

Á legnagyobb örömmel jött át a múzeumba. Kettős feladatkört lát el, múzeumőr, s takarító is egy személyben. Tulajdonképpen a pénzzel sem járt rosszabbul, ráadásul egy múzeum azért mégis csak múzeum. Érthető hát, ha napra pontosan emlékszik az idejövetelére: 1990. feb7 ruár 2. A szűk fél évtized alatt rengeteg híres, érdekes emberrel találkozhatott itt, no meg persze tömérdek iskolásgyermekkel.

Őket szereti talán a legjobban. Talán azért, mert neki is van kettő, egy nyolcéves fiúcska, s egy négyéves lányka.

Az írás az "Arckép" rovatban jelent meg a Kelet Magyarországban 1994. december 17-én.