Lassan eltűnnek az olcsvai lócák

A Szamos, Kraszna és Tisza ölelésében fekvő Olcsva számomra nagyon kedves, hiszen a szülőfalum. Itt töltöttem gyermekéveimet, ifjúságom nagy részét.

Szeretek visszajárni ide. Keresem a mérhetetlen nyugalmat, a gyerekkor emlékeit, a tulipános udvarokat. Szeretem nézni az „Ócska-Krasznát”, gondolatban felidézni több évszázados történetét. Szeretem megcsodálni a gyönyörű, karcsú templomot, érezni a régi temető síri csendjét.

A látogatásaim egyre ritkábbak, de ilyenkor mindig körbe megyek a falun, és ilyenkor mindig felfedezek valamit, ami hiányzik. Legutóbbi látogatásomkor is feltűnt, hogy eltűnt valami.

Eltűntek az utcánkból a lócák.

Korábban, amíg a Nagyvég-ről eljutottam a Kisvég-re, számtalan lóca akadt az utamba a házak előtt, a kerítések mellett. Ezeken a lócákon gyakran ültek emberek, lehetett köszöntgetni, megállni egy-egy rövid beszélgetésre. Esténként itt várták az emberek, hogy hazaérjen a csorda vagy a konda, és betereljék az állatokat. Mi gyerekkorunkban itt huppantunk le egy rövid pihenőre, hogy letegyük a nehéz iskolatáskát.

Szombat délután egy-egy falusi esküvő alkalmával innen néztük az utcán elvonuló násznépet, ami után bőven volt beszédtéma. Vasárnaponként a „Mozi” előtt, a lócákon vártuk a vetítés kezdetét. Ilyenkor a Kossuth utcai lócákhoz pótszékeket kellett az udvarokból kivinni, hogy az összegyűlt ifjúságnak jusson hely. Nyári estéken nem volt olyan kiskapu, ahol ne ültek volna férfiak, asszonyok, gyerekek.

Mára mindez lassan eltűnik. Tünedezőben vannak minden utcából a lócák. Egy-kettő lekerült az Ócska-Kraszna partjára, ahol a magányos horgászoknak adnak pihenőt.

Megszűntek az utcai beszélgetések, a csöndes ücsörgések, a várakozások.

Ahogy ezek megszűntek, fokozatosan úgy szűnt meg a iskola, előbb a felső tagozat, utána az alsó tagozat is. Már nincs Mozi, egyre kevesebb a „Kultúrházban” az előadás.                    

Kezd eltűnni az „élet” is a faluból.

Talán új lócákat kellene eszkábálni?

Tóth Mária, fotó: Simon Attila