Retro emlékeim 8. rész - A patakon télen, a patakon nyáron

A „retro” latin szó jelentése: múltat idéző. Én akkor születtem Szabolcs-Szatmár megyében, amikor Sztálin meghalt. Ez nem teljesen igaz, mert Sztálin 1953. március 5-én halt meg, én pedig ez év novemberében születtem, de szép élményekkel gyermekkoromat a megyében töltöttem.

8. A patakon télen, nyáron

Nyáron, amikor sikerült ellógni otthonról a cimborákkal elmentünk a patakra tutajozni, vagy fürödni. Mindkettő veszélyes volt, mert még nem tudtunk úszni, a patak pedig bár nem volt mély, voltak benne mélyebb gödrök, amiket a férfiak ástak ki kenderáztatás számára. Ennek ellenére a mosó (fürdő) teknővel el-el mentünk a patakra csónakázni. Szerencsére elkerültük a mélyebb vizeket és mindig ki tudtunk gyalogolni, amikor a teknő elmerült. A nagyobb fiúk napraforgó kóróból és a tehenek által már lerágott kukorica kóróból (izék kóró) két rúd segítségével készítettek tutajt. Evezőnek a mi kemencénkből elemelt kenyérvető lapátot használtuk mindaddig, míg nagymamám észre nem vette. Ekkor szólt édesanyámnak, hogy: „Nézd Erzsike mit csinált már megint ez a pulya.” Ilyenkor elkerülhetetlen volt a napraforgó kóró kerítés „igénybevétele”, tegyük hozzá, nem sok eredménnyel.

A tél is izgalmas volt, mert a falut körbe ölelő patak minden télen befagyott. Ilyenkor előkerültek a fakorcsolyák, amit mindenki maga készített. Nagy előnye volt, hogy a gumicsizmára is sikeresen lehetett rögzíteni. Ezzel nem lehetett szabadon korcsolyázni, mint a vaskorcsolyával. A folyamatos haladáshoz egy „szigonyra” (mi így neveztük) volt szükség. Ez egy seprűnyél volt, aminek a végébe szeget vertünk, aztán a szeg fejét hidegvágóval levágtuk. A „szigonyt” a két lábunk között használva elég gyorsan haladtunk a jégen körbe-körbe a falun. Igaz, kétszer át kellett menni az úton, hogy a patak másik felén tovább haladjuk.

A szánkózás is különleges élmény volt. A lovaskocsikat ilyenkor felváltották a lovas szánok. Ekkor csak a lovak csengőjét lehetett hallani, a kocsizörgés elmaradt. Amikor nem volt trágya a szánon, mi gyerekek felülhettünk és a falu végéről a kocsis elvitt minket odáig, ahol a trágyát felrakták. Mindig télen szállították a trágyát a földekre, ilyenkor kevésbé volt illatos, az udvarokból is eltűnt a trágyadomb, meg a tavaszi szántás előtt időben helyére került a trágya, amit a szánról kis kupacokba rakták le, amit tavasszal a szántás előtt elterítettek.

Minden családban volt kis szánkó is, amivel az erdőről az elszáradt gallyakat, ágakat lehetett hazavinni tüzelőnek. Ez a kis szánkó legtöbbször fából készült néhány deszka segítségével. Nekünk vasból készült szánkónk volt, mert édesapám a gépállomáson hulladék vasakból készíttetett egyet. Mi a bátyámmal ezzel csúszkáltunk le a hozzánk közel levő töltésről, amin az út haladt keresztül.

Arra nem emlékszem, hogy valaha is fáztam volna. Jó meleg kabátunk volt, a gumicsizmába pedig jó meleg kapcát hasított nagymamánk. Ma már ismeretlen a kapca, ami egy flanelből, vagy vászonból vágott, beszegetlen 50x50 cm nagyságú textil darab, amit a lábunkra csavartunk és úgy húztuk fel a csizmát. Volt zoknink is, de az nem volt elég meleg, hamar ki is lyukadt és akkor stoppolni kellett. Ha nagyon hideg volt a tél, a csizma talpának megfelelő vastag kartonpapírból, vagy újságlapokból talpbetétet vágott nagymamám, így nem fázott a lábunk.

Édesanyám gyakran elmesélte a gumicsizmás történetet, ami így szólt: Este lefekvés előtt meg kellett tisztítani a sáros gumicsizmánkat, hogy reggel, mire menni kell iskolába csak fel kelljen venni. Édesanyám ezt minden este leellenőrizte, ám egyszer csak az egyik pár volt tiszta. Számonkéréskor nem derült ki, hogy kié a tiszta, és kié a sáros. Mivel nem tudott igazságot tenni, a csizma mérete alapján sem derült ki az igazság, mert azonos méretet hordtunk a bátyámmal. Összekeverte a két pár csizmát, és egy fél csizmát mindkettőnknek meg kellett mosni.

Folytatása következik.