Retro emlékeim Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében - 9. rész Nyár az ibrányi nagymamánál

A „retro” latin szó jelentése: múltat idéző. Én akkor születtem Szabolcs-Szatmár megyében, amikor Sztálin meghalt. Ez nem teljesen igaz, mert Sztálin 1953. március 5-én halt meg, én pedig ez év novemberében születtem, de szép élményekkel gyermekkoromat a megyében töltöttem.

9. Nyár Ibrányban a nagyamánál

Néhány nyarat az anyai nagymamámnál töltöttük Ibrányban. Nagymamám háza a Petőfi Sándor utcában volt. Az utcában csak a keleti oldalon voltak házak, a másik oldalon, a nyugatin, egy tőzegláp terült el, ami alkalmatlan volt építési telkek kialakítására. Mesélték, hogy gyermekkorukban a tőzeg kigyulladt és sokáig égett. Mivel onnan hordták a tőzeget tüzelőnek, egy kocsis ráhajtott az égő tőzegmezőre, ami beszakadt alatta. A történet csak eddig szólt, hogy mi lett a kocsissal és a lovakkal az sohasem derült ki.

Már csak mamám élt a kis vályogházban, nagyapámra nem is emlékszem, mert amikor születtem, akkor már nagyon beteg volt. Édesanyám gyakran mesélt róla és a saját gyermekéveiről. Például gyakran elmesélte, hogy nagyapám egy szeszfőzdében dolgozott és édesanyám, mint gyereklány hordta neki az ebédet. A Petőfi utca 44 előtt édesanyám fejkendőben, mellette a húga áll, nagymamám ül és fogja a két unokája kezét. A baloldali én vagyok.

Kedvenc történetei közé tartozott, hogy a háború alatt a falu közelében lezuhant egy repülőgép. Mint gyerekek szaladtak oda, hogy megnézzék, mi történt. Ekkor egy másik gép a levegőből tűz alá vette őket, ők pedig futottak, ki merre látott. Később érezte, hogy valami meleg folyik a bal karján. Vér volt. A karján két golyó ütötte lyuk volt. Szerencsére a lövedék nem maradt a karjában, így magától meggyógyult. Otthon nem merte elmondani, mert a szidástól jobban félt, mint a fertőzéstől.

Az utcánkban özvegy édesanyjával a szomszédban lakott egy fiú, vagy inkább férfi (ekkor már 30 év körüli lehetett). Miklós, aki amellett, hogy néma, mindezzel együtt igen gyermeteg lélek is volt. Gyakran jött át hozzánk kedvenc játékát játszani, ami bige játékot jelentett.

A bige egy ütőfával röptető csoportos pontszerző versenyjáték. Egy 10–12 cm hosszú, 2–3 cm átmérőjű, mindkét végén meghegyezett keményfa pecket (bige) jelentett, amit egy 60-70-cm hosszú ütővel kellett a bige hegyére mért ütéssel felütni, majd a levegőben vízszintesen elütni. Az ütőfával számoltuk, hogy ki tudja messzebbre röpíteni.

Miklós csak akkor jöhetett bigézni, ha nem volt munkája, ami abból állt, hogy a két tehenet befogta a szekér elé és kiment a mezőre a termést behordani. Érdekes volt, hogy amit mondott a teheneknek, az ő különleges nyelvén, azt a tehenek megértették, mindig arra fordultak amerre Miklós parancsolta. Csak egy szó volt, amit mi is értettünk, a „hó”. Erre a tehenek megálltak. A többi számunkra érthetetlen volt, de a tehenek pontosan reagáltak minden parancsszóra.

Egy másik játszópajtás az ibrányi nagymamánk testvérének a lánya, Marika volt. Ők az utca utolsó házában laktak és volt az udvarukon egy lécekből ácsolt kukorica góré, ami a nyár közepére már rendszerint üres volt, így a gyerekek vették birtokba, mint játszóteret.

Ez azért volt fontos, mert így a felnőttek szeme elől részben rejtve voltunk. Nagyon szerettünk Marikával és a testvéreivel boltost játszani, mert itt a góréban egy boltot rendeztek be, ahol mindent árultak, amit a vevők játékiból vásárolni akartak. Nagyszerű játék volt.

Folytatása következik.