Retro emlékeim - 10. rész, Nyírbátori cserebogár és a hűséges Fityi

A „retro” latin szó jelentése: múltat idéző. Én akkor születtem Szabolcs-Szatmár megyében, amikor Sztálin meghalt. Ez nem teljesen igaz, mert Sztálin 1953. március 5-én halt meg, én pedig ez év novemberében születtem, de szép élményekkel gyermekkoromat a megyében töltöttem.

10. Nyírbátori emlékeim

1962 és 1965 között a gépállomásokat, amit a termelő szövetkezeteket munkagépekkel látta el, gépjavító állomásokká szervezték át. A javítóműhelyekben a mezőgazdasági gépek általános szervizelése folyt, emellett működött kovács-, lakatos-, esztergályos- és asztalosüzem is. Az igazgatási irodák mellett rendszerint közművekkel ellátott helyiségeket biztosítottak a gépjavító állomáson dolgozók tisztálkodására, étkezésére is. Itt az üzemi étkezdében volt egy fekete-fehér televízió. Esténként ide jártunk megnézni az esti mesét. A gépállomást (mert mi csak így neveztük) egy kukorica földön át lehetett megközelíteni, a kerítésen volt egy kiskapu és a szolgálati lakásban lakók itt közlekedtek, mert a főbejárat igen messze volt.

Az üzem közelében (ma Zalka Máté utca), laktunk egy szolgálati ikerház egyik felében. A lakásokkal szemben egy bozótos terület volt, nyárfabokrokkal, a mi földutunk egyik oldalán pedig nyárfasor. Minden lakásnak drótkerítése és kapuja volt. Csak két és fél évig laktunk Nyírbátorban, de annyi minden érdekes történt, hogy nekem ez az idő többnek tűnt.

Egy nyáron cserebogár rajzás volt, így elég volt korán reggel megrúgni valamelyik nyárfát és záporeső módjára potyogtak le a megdermedt cserebogarak. Színesfejű gombostűket szúrtunk a cserebogarak torába, a potroh fölé. Ekkor úgy néztek ki mint a kis tankok.

A homokban csatateret rajzoltunk és a két tanksereget elindítottuk egymás felé. Jó játék volt, de amikor édesanyám kiabált, hogy „ebéd”, mi ott hagytuk a seregeket, amiket a tyúkok összekapkodtak. Édesanyám nem tudta mire vélni, hogy a tyúkok csak gubbasztanak, sem enni, sem inni nem akarnak. Még mielőtt elpusztultak volna levágta őket, gondolván jobb megenni, mint eltemetni.

Érezte, hogy kopasztás közben valami megszúrja a kezét. Nem véletlenül, mert a tyúkok begyéből a bőrön át gombostűk álltak ki. Ezzel véget is értek a tankcsaták. Kaptunk fejmosást, de ez nem volt újdonság.

Fityi kutyánk különleges kalandja Borzovához is, Bátorhoz is kötődik. Fityi 1952. szeptember 15-e éjszakáján született, amikor a bátyám Mátészalkán. Az első nyarán egy napon, kint feküdt a kapu előtt az út szélén, a porban. Egy teherautó átment mind a négy lábán, így mind a négy lába eltörött. Édesanyám napraforgó kóróból kis síneket csinált és abba helyezte, úgy kötözte be a kiskutya eltört lábait. Felvitte a padlásra és tavaszig etette, gondozta. Ez a kiskutya lett a legjobb barátunk. Mikor idős korában elpusztult igen csak megsirattuk.

Tavaszra összeforrtak a kis lábak, de mindegyik görbe maradt. Hűséges házőrző volt, rekedtes ugatásával minden mozgást jelzett. Mikor Nyírbátorba költöztünk, ő ott maradt nagymamámmal Borzován. Mikor felültünk a teherautóra és elindultunk Nagyszekeres irányába, még láttuk az integető nagymamánk mögött.

Nemsokára jött a szomorú hír, hogy Fityi eltűnt, nem találják sehol, valószínűleg elpusztult bánatában, hogy a játszópajtásai otthagyták. Telt múlt az idő, már lassan kezdtünk megfeledkezni Fityiről, amikor egy reggel édesanyánk örvendezve szaladt be hozzánk, hogy: „nézzétek csak ki van itt!” Nem tudtuk elképzelni, hogy ki látogatott meg minket. Hát Fityi! Csapzottan lesoványodva, a szőre tele bogáncsokkal, de annál boldogabban csóválta a farkát, amint meglátott minket. Borzova és Nyírbátor között a távolság 54 kilométer!

Még csak szagot sem foghatott, hiszen teherautóval jöttünk el. Ki tudja merre kószálhatott, mi mindenen ment keresztül, míg megtalált minket. Ott maradt velünk, amíg Fehérgyarmatra nem költöztünk. Akkor visszakerült Borzovára, nagymamámhoz. Nagyon idős korában pusztult el. Édesapám a kert végébe temette, amit a mi kutyánk oly sokáig őrzött.

Folytatjuk