Retro emlékeim 11. rész - Gyermekkor Fehérgyarmaton

A „retro” latin szó jelentése: múltat idéző. Én akkor születtem Szabolcs-Szatmár megyében, amikor Sztálin meghalt. Ez nem teljesen igaz, mert Sztálin 1953. március 5-én halt meg, én pedig ez év novemberében születtem, de szép élményekkel gyermekkoromat a megyében töltöttem.

A Nyírbátorban eltöltött 2,5 év elég volt arra, hogy kiderüljön, Borzova az akkori közlekedési viszonyok között túl messze van, nagymamám meg nem lett fiatalabb, egyre inkább segítségre szorult. A fehérgyarmati gépállomás főkönyvelője szeretett volna Nyírbátorba kerülni, mert neki annak közelében éltek rokonai, így megállapodás született, hogy cserélnek, édesapám Fehérgyarmatra, ő pedig Nyírbátorba kerül főkönyvelőnek. A cserére 1966 nyarán, az iskolai szünetben került sor. A fehérgyarmati gépállomás szolgálati lakása ugyanolyan beosztású volt, mint a bátori. Ez is elég távol esett a község központjától, de közel a gépállomáshoz.

Reggelente nyáron gyalog mentünk az iskolába, télen pedig autóbusszal. Ha télen Borzovára mentünk nagymamámhoz, akkor busszal utaztunk. Akkoriban még nem volt ritka a dobozos busz, aminek az ülései fából voltak, ezért „fakarusz”-nak is nevezték az „ikarusz” után, de nekünk csak „katulya” busz volt, mert így mondtuk a skatulyát. Az, hogy kényelmetlen, eszünkbe sem jutott, mert nem ismertünk más közlekedési eszközt, pontosabban a lovaskocsit igen, de ez attól sokkal kényelmesebb és főleg gyorsabb volt.

Itt is tartottunk disznókat, amik a téli vágás után a családot ellátták hússal. Lehetett ugyan a községben húst kapni, de a bolt messze volt, így inkább saját ellátásra rendezkedtünk be. Édesanyám mestere volt a zsírban, befőttes üvegben eltett sült húsnak. Mikor kinyitott egy-egy üveget, igazi vasárnapi lakomát tudott belőle varázsolni krumplipürével. Fehérgyarmaton nem volt lehetőség a malacokat kihajtani és legeltetni, helyette a bátyámmal elbicikliztünk néhány kilométerre és az árok parton növő csípős csalánból szedtünk alkalmanként egy-egy zsákkal, amit a malacok igen jóízűen fogyasztottak. Érdekes módon a malacok száját nem, de a mi kezünket igen alaposan összecsípte a csalán, ennek ellenére nem vettünk volna fel kesztyűt.

Az 1970-es árvíz után, a Tolnai utcában kaptunk építési telket és ide építkeztünk. Nagymamám is hozzánk költözött.

Mamám megözvegyülése óta fekete ruhában járt és fekete fejkendőt viselt. Még fiatalabb korában beütötte a homlokát az asztal sarkába. A korabeli gyógymód szerint friss tehéntrágyát kellett rátenni. Az ütés helye nem gyógyult meg, a seb elfertőződött és súlyos bőrrák keletkezett.

A rák terjedésének megakadályozására sugárkezeléssel elroncsolták a környező bőrszövetet, a kilátszó koponyacsontot meg egy kis fehér gyolcs kendővel fedte el. Rendszeresen megkapálta a szobája ablaka alatt lévő virágokat, amiben komolyan akadályozta a család kis tacskó kutyája. A Moszat névre hallgató tacskó nem volt fajtatiszta, de nagyon okos volt. Például édesanyám cigarettájáról kecses mozdulattal leverte a hamut, miközben félrefordította a fejét, és prüszkölt a füsttől.

A másik nagy attrakciója volt, amikor édesanyám szembe állt vele, és mondta hogy „Moszat hopp!”, és Moszat ugrott egyet, de úgy hogy a levegőben megfordult úgy, hogy édesanyám hóna alá érkezett fejjel előre, csak el kellett kapni. Mindössze három évig élt, mert valaki megmérgezte.

Csak néhány emléket emeltem ki a gazdag gyermekkorból. A feleségemmel gyermekeinknek unokáinknak egy egész kötetben idéztük fel gyermekkorunkat. Most csak ezekből szemezgettem. Olyan emlékeket, amelyek talán másokat is érdelkelhetnek.

Márai Sándor szerint a „…gyermekkor távoli földrész. Aki egyszer elhagyta partjait, örökké gondol reá,…” Ahogy idősödünk, ez egyre inkább igaz.

Vége.