Varázslatos naplemente

Ahogyan a költő is fogalmaz, sok arca van a naplementének: magával ragadó, gyönyörű, titokzatos és fenséges. Azt mondják, olyankor a legszebb, ha szabálytalan felhők borítják az eget.

Egy ilyen csodálatos naplementében gyönyörködhettünk az egyik októberi napon, amikor haza, a Beregi-Tiszahátra, Vámosatyába, a szülőfalunkba érkeztünk. Esteledett. Az izzó napkorong alsó pereme látszólag már megérintette a horizontot, megvilágította, festőivé varázsolta az égboltot. Elidőztünk egy kicsit, csodáltuk a látványt. Amikor a napot már nem láttuk- lesiklott az erdő mögé-, a fényét még igen, ami narancsosra, vörösesre színezte az égboltot. Északkeletre pillantva az ámulatunk még fokozódott, ugyanis a naplemente színei visszaverődtek a felhőkön.

A Kaszonyi-hegy, valamint annak a déli része, a Tipet-hegy is rózsaszínű és vöröses színben tündökölt. A kis herceg gondolata jutott eszembe: "Ha az ember nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket." S valóban ennek a napnak a nagy részén az elhunyt szeretteinkre emlékeztünk tisztelettel és méltóképpen. Sírjaikra helyeztük a kegyelet virágait, mécseseket gyújtottunk. Egy-két kedves gondolattal, egy-egy imával és meghatóan csendes emlékezéssel idéztük fel az elhunyt  szeretteinket, hiszen egykoron életünk részei voltak Ők. 

Amikor azonban a nap vége felé egyre közelebb érkeztünk a bennünket váró szeretteinkhez (Beregben élő testvéreimhez, rokonainkhoz), annál jobban a boldog viszontlátás öröme lett úrrá rajtunk. Ilyenkor jövünk rá újból, milyen drága dolog is a boldogság, amit a találkozás öröme, a meghitt beszélgetések, a hamisítatlan beregi ízek, az emlékek felidézése tett újra tartalmasabbá, bizakodóvá. Remélve az újabb együttléteket, a szép öregkort.

A nagy családunkban - mi, testvérek - mindannyian az idős jelzőt viseljük. Röpült az idő, a jó hangulatban észre sem vettük, már éjfélt is elütötte az óra. Amikor aztán nyugovóra tértünk, azon meditáltam, az öregkor olyan, mint a naplemente. Az öregséget az Isten kegyelmi ajándékának tekinthetjük. Az Ószövetségben a hosszú életet Isten jósága és irgalma legfőbb jelének tartották, mi is. Az öregségnek is van szépsége, az ember a hegycsúcsra ér fel, ahonnan a visszatekintés is gyönyörű. Nyitva az emlékek útja, van lehetőség visszaszállni a múltba. Ilyenkor megszépül a küzdelmes múlt. Ezen gondolatok mentén szenderedtem el. Szép, csendes éjszakám volt.

A gyönyörű naplementét és a szeretteinkkel örömmel együtt töltött estét a másnap reggeli szikrázó napkelte fényezte tovább. A napkelte az ifjúságot idézi. Jómagam korán kelő vagyok, így gyakran csodálattal tölt el a napfelkelte. Amikor az ébredő hajnal fénye dereng, lenyűgöz. Ilyenkor a csend, majd a megelevenedő, ébredő természet, a napsugarak, a madarak nyüzsgése, csivitelése boldog életkedvet varázsolnak számomra. Ez a boldog érzés töltött el az otthoni reggelen is.

Már haladt keveset a nap az égi útján, amikor újra útra keltünk, közben meglátogattuk Margit nénénket, az elhunyt Imre nagybátyánk feleségét. Nekünk, az öt testvérnek Margit nénénk nagy tisztelettel "csak" Margitka. Hogy miért is? Nos, ennek mesés története van. Amikor megérkeztünk, Margit nénénk már a reggeli teendőit ellátta, és a báránybőrrel bélelt, öreg, de kényelmes karosszékében a délelőtti napsugarakkal töltődött a virágai mellett. Ápoltsága, rendezettsége az életformája, az igazi "ékessége a szív elrejtett embere szelíd és csendes lélek el nem múló díszével", mint ahogyan Pál apostol levelében áll. Valóban igaz, hogy nem öregszik, aki örülni tud. Őszinte örömmel, tiszta szívvel fogadott bennünket. A lelke még bársonyos, de az évek múlásával már ráncok barázdázzák az arcát, az arcának ráncaiban azonban a fiatalsága mosolyai élnek.

A kellemesen meleg és kényelmesen berendezett szobába invitált bennünket. Az ablakon át bekukkantott a délelőtti napsugár, és megpihent kicsikét a nénikénk arcán. Megpillantva a fény játékát, nekem a fenségesen szép alkonyat képe villant fel. Mint ahogyan a nap sem fél tovább menni az égi útján, Ő sem aggályoskodik, szomorkodik a 80. évéhez közeledve. Csak mesél, emlékezik a múltra. Kiegyensúlyozott, megelégedett, tele van hálával és örömmel. Lelkesen idézi a történeteket az unokáiról, a dédunokáiról. Fényképeket nézegettünk, felidéztük Imre nagybátyánkat, a Margit nénénk férjét, aki szomorúságunkra már néhány éve nincs közöttünk.  

"Bizony, Csipikém!"- szólt felém kedvesen - miattad kerültem a Bittner családba. A többgenerációs családunkban a szüleimnek jómagam, a harmadik gyermekük akkor születtem, amikor Margit tízéves volt. A jóságos, drága nagymamám ekkor már betegeskedett. A nagycsaládban a háziasszonyi teendőket jórészt édesanyám viselte. Én meg "sírós" gyermek lévén nagyobb törődést igényeltem a testvéreimnél. Így jött aztán a segítség.

Margit néném édesanyja, Bözsi Mama - a korábbi írásaimban már írtam róla - özvegyen nevelte a lányait. Az édesapjuk emlékét ma "csak" egy nemes sírkő őrzi a vámosatyai sírkertben "Idegenben elhunyt a hazáért" felirattal. Margit nénénk ekkor még iskolás volt, de a szabad idejében, az iskolai szünetekben pesztonkaként segített, vigyázott nemcsak rám, de a testvéreimre is. A jól nevelt, csendes, halk szavú, megbízható, kedves, okos teremtést megkedvelte, szinte az első naptól családtagként tekintett rá az egész család.

Édesanyánkkal bensőséges kapcsolata volt, kölcsönösen tisztelték egymást, őszinte bizalom volt közöttük. Még most is úgy idézi Margit nénénk az együtt töltött éveket, hogy soha nem volt egy hangos szóváltás sem közöttünk Bözsi nénivel (ahogyan ő nevezte édesanyánkat). Különleges jó kapcsolat alakult ki a családban a gyermekek és Margit nénénk között, különlegességét az is adta, hogy a szokástól eltérően tegező viszonyban voltunk és ma is vagyunk vele. Úgy tekintettünk rá, mint egy idősebb testvérre. A szeretetünk, a tiszteletünk ma sem kopott meg, úgyanúgy ragaszkodunk hozzá, mint hajdanán. Szeretettel emlékezem vissza az édesanyjára, akit én Bözsi Mamának neveztem.

Kötődtem a Margit néném egész családjához is. Az első lépéseket a nagyapám birtokán, a Lucskaszegben  tettem meg, ahol csodálatos természet vett körül bennünket. A nagynéném nagymamája - aki egy kis törékany, jóságos ÖREGANYÓKÉNT maradt meg az emlékezetemben -,  ha rőzsegyűjtésre indult a közeli erdőbe, addig nyafogtam, míg el nem mehettem vele. Tanítgatott, közben virágot és gombát szedtünk. Kerestük az erdő tündérkéjét, akit néha elsuhanva a fák között láttunk is. Közben gyarapodott a száraz gallycsomó. Lassan haladtunk, mesélt az erdő lakóiról, de a virágok neveit is tanítgatta nekem. Ma is őrzöm ezeket a kedves emlékeket.

Közben múltak az évek. A nagybátyáim közül Imre nagybátyánk lett az a szerencsés, akinek a szerelmét viszonozta Margit nénénk, az akkor már szemrevaló, takaros teremtés. A kölcsönös szerelemből aztán 1954-ben házasság köttetett. Házasságuk boldog, harmonikus, kiegyensúlyozott volt. Figyelmes, jó férj és édesapa volt a nagybátyám. Gyermekáldás is bearanyozta az életüket, a két kislányukat és a kis trónörököst, Imikét is rajongással szerette. Szívesen töltöttem náluk a szabadidőmet, a nagybátyám humora, a jó kedélye megmaradt, míg el nem ment örökre. Emlékét a szívünkben őrizzük, míg élünk.

A katona éveit az osztrák határnál töltötte, több száz kilométerre a szülőktől, de a messzeségtől sem keseredett el, amit a talpraesettségének, a vidám, mókás természetének köszönhetett. Gyorsabban peregtek így a szeretteitől távol töltött évek. A bajszos legény a képen a nagybátyám, egy táncos fellépés almalmából készült a felvétel a katonai évek idején.

Édesapámmal együtt kedvelték a vadászatot, gyakran került terítékre nagy vad is, különösen tél idején. Míg édesapám tényszerűen beszélt a vadászatról, addig Imre bátyánk a különleges vadászkalandjaival ejtett ámulatba bennünket. Nagy mesélő volt, a humora sem hagyta cserben sohasem. Összeillő párnak bizonyultak az életük során a feleségével, Margit nénénk csendességét kiegészítette a jó kedélyű, tréfás, nótás kedvű nagybátyánk.

Margit nénénknek tisztelettel és hálával tartozunk még azért is, hogy amikor a mi családunk levált a többgenerációs családról, és a faluba költöztünk, Ő állt helyt a nagycsaládban. Szeretetben, békességben nagy-nagy türelemmel ápolta hosszú ideig a beteg nagymamánkat. Lelkiismeretes, gondos ápolója volt a nagyapánknak is. A felelősség értük, a törődés velük természetes volt számára. 

Margit nénénk néhány éve társ nélkül ugyan, de most sincsen egyedül, kitartóan őrzi a lángot, a többgenerációs családmodellt, ugyanis Imre fiával és annak családjával élnek egy háztartásban. Csendes, türelmes most is, mint hajdanán. Megnyugvással töltött el, tudja, érti igen bölcsen, Isten nem büntetésnek szánta az öregséget, hanem a földi élet befejező akkordjának. Keveset beszél a bajairól, a betegségéről, elfogadja azokat, türelemmel viseli a 80. életévének terheit. A családtagjai ma is számíthatnak rá. Bizakodó, egész lényét még most is a szeretet, a kis örömök megbecsülése jellemzi. Jó volt Vele így találkoznunk.

A bensőséges hangulatban eltöltött idő hamar elröpült, hosszú út állt még előttünk hazáig, indulnunk kellett. Bárcsak sokáig meglátogathatnánk még! Reménykedünk a jó egészségében, a szép, hosszú öregkorában. Azt mondják, a találkozás és a búcsúzás egy cipőben járnak. A búcsúzás az életünk része, eljött a mi búcsúzásunk ideje is, vidáman szerettünk volna elköszönni Margit nénénktől, de ott volt a torkunkban az a bizonyos gombóc, nehéz elérzékenyülés nélkül búcsút intenünk. A szavak ilyenkor a szív érzéseit tolmácsolják.

Megmarad bennünk egy pillanat, ami összeköti a családunkat, míg élünk, amihez boldogan térhetünk vissza. Margit nénénk békés, küzdelmes, de nagyon szép életét, a még most is kedvesen sugárzó tekintetét a költő sorai fejezik ki leginkább, miszerint:

2016. Bittner Erzsó

Bittner Erzsó további írásait megtalálja itt: http://irasaim4.webnode.hu/blog/