Történetek a Füsti fecskéből I.

2002-ben jelent meg első könyvem a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar királyi honvédség erődítményeiről. Háromévi levéltári kutatás után jártuk végig a Kárpátok vonulatát. Ezeken az utakon szerzett élményeimet összegyűjtöttem és most közreadom.

Várakozók Záhonyban a hídpn, a senki földjén 1990-ben

Gyerekkorom javarészét egy szatmári kisfaluban, Nemesborzován töltöttem. Mikor szép, tiszta volt az idő – vagy viharok után északkelet felé nézve –, látni lehetett a Kárpátok kéklő vonulatát. A legközelebb eső hegyekre az öregek azt mondták, azok a Beregszászi hegyek. Ma már tudom, hogy csak dombok. Számomra, síkvidéken élő gyermek számára titokzatos, elérhetetlennek tűnő világ volt ezeknek a nagy hegyeknek a világa. Mintha nem is valóság lenne.

Aztán ahogy elvégeztem az általános és középiskolát, már azt is tudtam, hogy az számunkra valóban elérhetetlen, mert a hatalmas Szovjetunió része, ahova mi be sem tehetjük a lábunkat turistaként, hogy megnézzem ezt a titokzatos világot. A szocializmust építő testvéri népek nem ölelhették meg egymást, a hatalom félt ettől az öleléstől, főleg annak a valóságnak a szomorú voltától, ami elől elzárták a testvéreket. Viccelődtünk is rajta eleget, hogy „az ember a barátait meg válogathatja, de a testvéreit nem”. Idézve Jókai Anna 1968-ban a 4447 cím alatt megjelent regényének emlékezetes sorait.

Aztán nagyot fordult a világ. A Szovjetunió megszűnt, szomszédunk Ukrajna lett, én meg hadtörténész lettem és a második világháború magyar katonák által vívott harcok nyomait kutattam az addig elzárt világ területén. Az észak-erdélyi völgyzárak számbavétele után nem állhattam meg a Tiszánál, folytatni kellett azt északi irányban, Ukrajna területén is. Romániába már akkor sem kellett meghívólevél, de Ukrajnába még igen.

Nem volt se rokonom, se ismerősöm Kárpátalján. Aztán, mint már annyiszor, jött a véletlen. Az Erdélyi Magyarok Egyesületében részt vettem Kovács Sándor: „Kárpátaljai útravaló” című könyvének bemutatóján. Az akkor már Magyarországon élő íróval hamar összebarátkoztunk.

Akkor éppen nem volt autónk, így vonattal utaztunk Kárpátaljára. Megvettük a vonatjegyet Záhonyig, és ott várt az író fia, aki a sofőrünk volt végig, egy megbízható Ladával. Záhonyig sima volt az utunk. Aztán Csap felé a hídra már nem tudtunk felhajtani, mert mindkét sáv – egy oda és egy vissza –, tele volt.

Aztán minden felborult. Némi baksisért az ukrán határőr a hídon áthaladó jobboldali sávon szembe engedett egy autót. Innen közel száz autónak kellett volna visszatolatni, hogy azt az egyet elengedje. Az az egy szembejövő meg védte az igazát, ő a szocializmusban megszokott „minden ember egyenlő” örök igazsága mellé a határátlépéshez még vásárolt egy kis plusz egyenlőséget. Különös világ volt egy ilyen határátkelő kelet felé. A híd melletti két pót sávban a sötétített ablakú nagy fekete autók ellenőrzés nélkül szabadon közlekedtek oda és vissza. Csak a normál utasok mehettek középen, a régi híd két sávján. Egy oda és egy vissza.

A határőr a híd korlátján ült és cigarettázva figyelte a tumultust, amit ő idézett elő. Várta a váltást. Közben elgondolkozhatott az ELTE-n tanító egykori professzorom mondásán, hogy „a könyvtárban az olvasó, egyetemen a hallgató irritatív tényező”. Minden olyan jól menne, ha ezek az olvasók nem akarnának mindenáron könyvet kölcsönözni, úgy nem zavarnák az egyébként gördülékeny üzemmenetet. Jelen esetben az idézet második fele így hangozna: „...a határátkelőn az utazó irritatív tényező”. Ám ezen csak én gondolkodtam el. Öt órán át tartott az átkelés. Az is csak úgy, hogy a negyedik óra végén mi is vettünk magunknak egy kis plusz egyenlőséget.