Történetek a Füsti fecskéből II.rész

2002-ben jelent meg első könyvem a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar királyi honvédség erődítményeiről. Háromévi levéltári kutatás után jártuk végig a Kárpátok vonulatát. Ezeken az utakon szerzett élményeimet összegyűjtöttem és most közreadom.

A Füsti Fecske egy sepsiszentgyörgyi kis étterem volt a Kriza János utcában a piac közelében. Ma már Stefi presszó a neve, más a tulajdonosa is és az utca neve is Bánki Donátra változott. Ez a valamikori kis éttererem szorosan kapcsolódott a kutatóútjaimhoz. Innen indult ki minden, itt találkoztunk először a 11. székely határőrzászlóalj veteránjaival, akkor még 20-nál is többen voltak, idén már csak egy székely határőrnek (Barta Mihály) ünnepelték a 100. születésnapját. A napi utunk után itt ültünk le a veteránokkal sörözni, és itt hallgattuk katonatörténeteiket, tragédiáikat és egykori csínytevéseiket. Központja, mintegy műhelye volt ez a kiskocsma első könyvemnek.

Bármerre jártunk is a keleti-Kárpátok területén, augusztus 24-én délután biztosan itt ültünk a kerthelyiségben, és egy-egy csiki sör mellett meséltük élményeinket a veteránoknak, ők pedig újabb és újabb történeteket meséltek, amit kezdetben jegyeztünk, majd diktafonra vettünk. Másnap reggel innen indult a teherautó, vagy autóbusz az Úz-völgyébe, hogy a helyszínen emlékezzünk az 1944. augusztus 26-án történt eseményekre. Menni kellett, akár esett, akár fújt, mindegy milyen napra esett, mert 1974 óta az Úz-völgyi zarándoklat hagyomány volt.

A Füsti Fecskében jól csapolták a csiki sört és jó volt a „miccs”, a parázson sütött húsrudacska. Hajnalokig beszélgettünk itt, aztán néha nótára gyújtottak a veteránok. Zengtek az egykori székely határőrnóták, amelyek megegyeztek az általunk is ismert két világháború közötti katonanótákkal, csak a szövegét igazították a határőrélet sajátosságaihoz.

Ők voltak az utolsó székely határőrök. Ők ütköztek meg először az 1944. augusztus 26-án betörő szovjet csapatokkal. Ők a leventekatonák (Így nevezték magukat), hiszen sokan még levente koruak voltak.

Nem tudták, hogy csak kiképzésen vannak az Úz-völgyében, majd csak 1945 tavaszára lett volna belőlük harcolni képes zászlóalj. Fegyvereik is csak gyakorlatozásra való, első világháborús Manlicher puskák voltak. Készültek a télre, téli szállásra barakkokat építettek. Akkor még a hadvezetés sem számított arra, hogy augusztus 23-án a román hadsereg megfordítja a fegyverét. Bár a parancsnokaik hátra vitték őket a főellenállási vonal, az Aklos csárda mögé, ők mégis úgy emlékeznek, hogy ők bizony megállták a helyüket és még most is ott harcolnának, ha a magyarországi tisztek el nem árulják őket. Az árulás teória még ma is tartja magát a szájhagyományokban, pedig semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy őket bárki elárulta volna.

A zászlóaljparancsnokuk egy 42 éves alezredes is szerintük vén kiszuperált trotty volt, aki elmenekült, mikor jöttek az „oroszok”. Aztán a beszélgetésekből kiderült, hogy ő volt az, aki hátra menekítette a kiképzetlen fiatal katonákat.