I. Világháborús emléktúra az Isonzó völgyébe és a Doberdói fennsíkra

Tanulmányaim és tanulmányi útjaim során számos érdekes történetet olvastam, vagy számos érdekes történettel találkoztam. Most már túl a 70. évemen, szívesen emlékezek vissza ezekre, szívesen adom közre kedves olvasóimnak.

Galli Károly: „Kalandozások a Júliai-Alpokban, magashegyi túraleírás” című könyvében olvastam először a Krn hegyről: „Mindössze kétezer kétszáz méteres magassága ellenére bástyaként emelkedik ki a környezetéből, és félelmetesen tornyosul a Soča [Isonzó] kanyargós, völgye felé. A Hatalmas nyugati fal uralja a tájat, látványa szinte mindenhonnan elénk szökik. Kemény hegy, amely ma csöndes, elgondolkoztató álmát nyugossza, de vérben fürdik a története. Esténként gyakran ködbe burkolózik, a kis Gomisckovo-ház ablakaiban kialszik a fény, és magányos, didergős szelek söpörnek a kietlen mészkőcsúcsokon, meredek karsztmezőkön. Talán életre kelnek ilyenkor a katonák: fáradt, piszkos, véres katonák hosszú sora bolyong a szanaszét heverő szögesdrótok között. Kiutat keresnek a frontvonal halálos öleléséből, gyilkos rohamból, a szétfröccsenő mészkősziklákból, éhségből, és szomjúságból [….] Magyarok, szlovének, osztrákok, olaszok, csehek…”

Olaszország az első világháború előtt Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia katonai szövetségese volt, de az 1915. április 26-án aláírt titkos londoni egyezményben az antant az olaszoknak ígérte a Monarchia területének tengerparti részeit. Cserébe az olaszok hadat üzentek a Monarchiának. A haditerv szerint az Isonzó (szlovénül Soča) felé támadó olasz hadseregeknek a folyó átlépése után Laibach (Ljubljana) és Trieszt felé kellett volna nyomulnia, de az osztrák-magyar haderő, melynek felét magyar katonák alkották az Isonzó-fronton, az olasz támadást megállította.

Az Isonzó folyó és a Doberdó fennsík neve hamar felkerült a magyar hadtörténet lapjaira, ahol 1915 nyarától 1917 októberéig vívta az olasz haderő az osztrák-magyar seregekkel a sok katona halálát hozó isonzói csatákat. 1917. októberében itt a Krn hegy árnyékában gyülekezetek az osztrák-magyar-német csapatok, hogy áttörjék az olasz frontot Caporetto (szlovénül Kobarid) irányában. Ennek emlékére minden év november első hétvégéjén gyalogtúrát szerveznek a ljubljanai József Attila intézet tagjai.

Reggel 8 órakor gyönyörű napsütésben, de 0 fok hőmérsékletben indultunk az 1.394 m magasan fekvő krni tóhoz (Krnsko jezero) a megemlékezés helyszínére. A Krn tó közkedvelt kirándulóhely a szlovéniai Bovec közelében. 400 m hosszával és 17 m es mélységével ezt tartják Szlovéniában a legnagyobb alpesi tónak. Megkerülve a tavat tovább vezet az ösvény a 2244 méter magas Krn hegycsúcsra. Ennek meghódítása eszünkbe sem jutott. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű sétagalopp a több mint 600 méteres szintkülönbség leküzdése, bár ezen sokat enyhített a sűrűn kanyargó „öszvérút”, ami az eltelt több mint száz évben igen csak megkopott. A kövekről a földet lemosta az eső, így emberfej nagyságú sziklákon botladoztunk.

Én már kétszer (2017, 2019) felkapaszkodtam a tóhoz, így volt tapasztalatom az út nehézségeiről, amin valamikor öszvérek és kis „kárpáti lovak” segítségével katonáinknak szállították az utánpótlást 1915 – 16 – 17-ben. A Galíciából idehozott kis lovak patái olyan kemények, hogy legtöbbször nem is patkolták. Tökéletesen alkalmazkodtak a hegyi körülményekhez, a zord időjáráshoz, a szegényes táplálékhoz. A rögös hegyi utakon is biztos volt a léptük.

Az út vége felé úgy tűnt, hogy soha nem akar az „öszvérút” végtelen spirálja elfogyni. Felfelé haladva lassan eltűnt a lombos erdő, s megszaporodott, majd összezsugorodott a fenyő és megjelent a hó is. A tónál már féléteres hó várt minket. A tapasztalt szlovén, osztrák és olasz túrázók rendre elviharzottak mellettünk a szűk hadiösvényen. Alföldi terepviszonyokhoz szokott emberként mégis sikerült az utolsók között feljutni.

A Krn-i tó partján került sor az emlékünnepségre. A tótól, a néhányszáz fős „tömeg” visszaindult a menedékházhoz közel lévő egykori katonatemetőhöz, ahonnan már elszállították ugyan a hősök maradványait, de emlékükre a magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2002-ben egy emlékkeresztet állított, amit ma is úgy neveznek a helyiek, hogy „magyar kereszt”.

Az út lefelé bár gyorsabb, de nehezebb volt, mint felfelé. Leérve arra gondoltunk, hogy ezzel tartoztunk magunknak és mindazon magyaroknak és nem magyaroknak, akik 100 esztendővel előttünk, itt harcoltak, és akiknek itt ért véget fiatal élete.