I. Világháborús emlékünnepségek a Monte Tombán

Tanulmányaim és tanulmányi útjaim során számos érdekes történetet olvastam, vagy számos érdekes történettel találkoztam. Most már túl a 70. évemen, szívesen emlékezek vissza ezekre, szívesen adom közre kedves olvasóimnak.

A Népszava 1917. évi egyik számában olvasható egy osztrák-magyar hadijelentés, hogy „a Brenta és a Piave folyók közötti hegyekben, a Monte Tomba északi lejtőin elkeseredett harc folyik. Az olaszok az elvesztett állásokat ellentámadásokkal próbálják visszafoglalni, de mindezidáig minden kísérletük eredménytelen maradt. Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett.”

1917-től egészen a háború utáni összeomlásig a központi hatalmak tagjaként a Magyar Királyi Honvédség is haditevékenységet folytatott Olaszország területén.

Az olaszországi hadszíntér ütközeteinek egyik emlékhelye a Monte Tomba hegyen található.

1991-től majdnem minden évben egy olasz barátom jóvoltából részt vettem az emlékünnepségen, amit minden év szeptember első vasárnapján rendeztek Cavaso del Tomba község lakosai. Az első alkalommal első világháborús hagyományőrzőket vittem magammal. Az olaszok azonnal rájuk ismertek, hogy „austriaci” (osztrákok). Nem.– mondtuk határozottan, ezek magyarok. A következő alkalommal huszárokat vittem, rájuk azonnal azt mondták, hogy „ussari, ungheresi” (huszárok, magyarok). Most már minden rendben van, hiszen harcoltak itt a hegyen magyar huszárok is az első világháborúban, igaz ló nélkül. Az olaszországi harcok résztvevői között itt volt az 1. és az 5. huszárezred is.

Ebből volt egy kis nézeteltérés is a németekkel, amikor egy német tartalékos tengerész megkérdezte, hogy: „Huszár, hol hagytad a lovadat?” A huszár sem maradt adós, visszakérdezett: „Tengerész! Hol hagytad a hajódat?”

Az olasz virágboltos a  koszorú szalagjának megfordítását nem értette. Hosszasan kellett magyarázni, hogy az olasz nemzeti szalag megfordítva a magyar nemzeti színeket adja. Az emlékezés szervezői azon sajnálkoztak, hogy az emlékhelyen nincs magyar zászló. Megígérték, ha jövőre is jövünk, akkor lesz. Mi mentünk, ők pedig tartották az ígéretüket, lett magyar zászló, sőt a zenekar a magyar himnuszt is megtanulta.

 A német delegációnak már évek óta volt saját emlékhelye, egy emléktűz. Nekünk is kell, egy kopjafa.

Berek Lajos nyugállományú ezredes, fafaragó és szobrász készített is egyet, amit az autóm tetején a csomagtartóra erősítettem. Útközben sokan megbámulták az oda nem illő faragványt. Végül felkerült a Monte Tombára, a megemlékezést szervező alpinik (olasz hegyivadászok) pedig felállították a magyar zászló mellé. Azóta van magyar emlékhely is a Monte Tombán. Az ünnepség végén a szervezők mindig gondosan beviszik a kis kápolnába, nehogy egy turista emlékül magával vigye.

Az ünnepség forgatókönyve szerint itt nem mondhat ünnepi beszédet, csak egy katona. Ő sirathatta el elesett bajtársait. Politikusokat nem hívtak meg, ha eljöttek, nem köszöntötték őket, és nem kaptak szót. Egyedül a polgármester helyezhetett el koszorút a lakosság nevében, de szót ő sem kapott.

Az első és a második világháborúban a hegyek között nagy értéke volt a málhásállatoknak, az öszvéreknek (olaszul: muliknak). A Monte Tombán rendezett ünnepségen ezek az állatok is részt vettek, mint díszvendégek. Udinében egy alpini zászlóalj valamikor rendelkezett mulikkal. Ezek az állatok vitték az utánpótlást és a nehéz fegyvereket a hegyi ösvényeken. Ma már helikopterek oldják meg ezeket a feladatokat, de a zászlóalj tiszteletből megtartott 4 mulit, teljes felszereléssel. Mindegyiknek saját gondozója is van. Muníciót már nem szállítanak, csak emlékünnepségeken teszik tiszteletüket.