Aktion T4, avagy a nácik eutanázia-programja a fogyatékkal élők ellen

81 évvel ezelőtt, 1944 július elején Horthy Miklós leállította a magyarországi zsidók további deportálását. A deportálások leállításának oka a romló hadi helyzet és a nemzetközi tiltakozás volt.

A holokausztról már mindenki hallott, de arról, hogy 1940 januárja és 1941 augusztusa között 100 ezer embert gyilkoltak meg Németországban, arról már kevesebben.

Hitler már az 1920-as évek elején az államilag irányított eugenika azaz „fajnemesítés” elkötelezett híve volt, ezért az első halálra ítélt nagyobb társadalmi csoport tagjai német állampolgárok voltak.

A korabeli propaganda filmekben mindezt azzal indokolták, hogy a mentális betegek haszontalanok a náci állam számára, ezért nincs értelme táplálni őket. A náci ideológia szerint a szellemi és testi fogyatékosok veszélyt jelentettek a felsőbbrendű árja társadalomra, hiszen hasonló utódaik lesznek, ráadásul ápolásuk is túl költséges.

A „Birodalmi Állampolgársági Törvény” egyik végrehajtási rendelete megfosztotta állampolgárságuktól az elmebetegek és a más fizikai betegségben szenvedőket és azok gyermekeit is. Az „életre nem méltó életeknek” (lebensunwerten Lebens) titulált fogyatékosok ellen több éves propaganda kampányt folytattak. Az egyik plakát felhívta a figyelmet, hogy egy fogyatékos évi 60 ezer márkájába kerül a náci államnak. „Néptárs, ez a te pénzed is!” – szólt a náci párt üzenete.

A vezéri Kancellária II. osztálya külön szervezetet állított föl az eutanázia-program lebonyolítására, ennek az „Elmegyógyintézetek Országos Szövetsége” nevet adták. 1940 áprilisában ennek tagjai beköltöztek az elegáns berlini sugárút, a Tiergarten (Állatkert) 4. szám alatti irodáikba. Az eutanázia-program innen kapta a „T-4 (Tiergarten 4)” fedőnevet. Az eutanázia-program „jogalapját” Hitler aláírását viselő gépelt papír fecni jelentette.

A birodalom hat „eutanázia” központot állított fel. A halálüzemei Brandenburg, Grafeneck, Hadamar, Hartheim bei Linz, Sonnenstein, Bernburg an der Saale kórházaikban voltak. Gondosan válogatták ki a programban résztvevő orvosokat, ápolókat, akiket külön foglalkozásokon „edzettek” tömeggyilkos tevékenységükre. Az eutanázia központokban gázkamrákat alakítottak ki, amelyekben palackozott szénmonoxiddal, vagy kipufogógázzal öltek. 1939 és 1945 között a „T4” keretében a becslések szerint hozzávetőleg 100 ezer embert pusztítottak el.

A tiltakozás 1940-től, emlékiratokban és különböző birodalmi miniszterekhez írt levelekben fogalmazódott meg, majd 1941-től prominens katolikus egyházi képviselők által nyilvánosan is.

Ezek közül a münsteri püspök 1941. augusztus 3-án tartott prédikációja a legismertebb. „Ha valaki azt az elvet fogalmazza meg és alkalmazza, miszerint az „improduktív” embertársainkat meg szabad ölni, akkor jaj nekünk, ha idősek és elvénültek leszünk! … akkor jaj bátor katonáinknak, akik súlyos sérültként, nyomorékként, rokkantként térnek vissza a hazába. Akkor már egyikőnk sem bízhat az életében.”

Hitler 1941. augusztus 24-én leállította az eutanázia programot, mert az eredetileg meggyilkolni tervezett 65-70 ezer főt ekkorra már túlteljesítették.

1945 után egyetlen „eutanázia” elkövetőt sem ítéltek el gyilkosság miatt. Miért? Ezt legjobban Martin Luther King fogalmazta meg: „Soha ne feledjétek, minden, amit Hitler tett Németországban, legális volt.”